Történt egyszer, hogy a négy jó barát, a kópé Plutty, a rókamanó Furfangi, az oroszlánkobold Virgonc és a lidérc Kelekótya a szokásos heti titkos gyűlésüket tartották valahol Derengő berekben (a helyszín is titkos volt). Ezeken a tanácskozásokon olyan fontos dolgokat beszéltek meg, mint például a titkos klub jövő heti jelszava, ki ette meg az utolsó szilvás gombócot, milyen új csínyekkel szórakoztassák magukat a hosszú nyár alatt. Plutty, aki a gyűlések jegyzőkönyvét is vezette, komoly arccal nézett fel az írásból.

- Lenne még egy napirendi pont… - ennél a résznél jelentőségteljesen elhallgatott, időt hagyva a többieknek is, hogy megértsék, fontos dolgot fog mondani. Furfangi előrehajolt és úgy figyelt, mire készül a kópé, végül nem bírta tovább a csendet:

- Bökd már ki!

- Klubelnököt kell választanunk. – mindenki nagyon fellelkesült erre az ötletre.

- Legyen bátor! – mondta az oroszlánkobold.

- Legyen eszes! – toldotta meg a rókamanó.

- Értsen a csínyekhez! – fűzte hozzá a lidérc. Záporoztak az ötletek egymás után, amíg egészen nagy hangzavar nem lett, hogy már saját gondolataikat is alig hallották.

Plutty, aki a jegyző szerepét töltötte be, csendet intett:

- Ez így mind szép és jó, de hogyan döntsük el, hogy ki a legbátrabb, legeszesebb, legfondorlatosabb? – Erre a többiek is elhallgattak, mígnem Kelekótyának ötlete támadt.

- A mumus! – kiáltotta. A szó említésére mindenki vett egy nagy levegőt, és körbenézett.

- A mumus – suttogták maguk elé. Igazából egyikük sem tudta, ki vagy mi az a mumus, hiszen még sosem látták. Szemtől szemben. De hallották már esténként, ahogyan nyikorog a padló a szobában, vagy ahogyan fütyülésszerű hangot hallat, mielőtt hosszú, csontos kezeivel az ablak felé nyúl.

         A titkos klub tagjai az évezredek óta jól bevált technikát alkalmazták a mumus távoltartására: bebújtak a takaró alá és lélegzetvisszafojtva vártak, hogy elmenjen. Ez mindig bejött.

- Mi… mit akarsz a mumustól? – kérdezte végül Virgonc, aki nagyon ügyelt rá, hogy bátornak tűnjön mindig és minden körülmények között.

- Azt mondom, hogy az legyen a titkos klub elnöke, aki elhozza a mumus egy hajszálát. Ennél bátrabb tettet aligha tudok elképzelni. Ahhoz pedig, hogy sikerrel járjon valaki, csínyre és az eszére is szüksége lesz. – ebben meg is egyeztek. Virgonc, aki elvből bátor volt, hiszen oroszlánkobold, hozzátette, hogy szerinte úgy lenne igazságos, ha nem külön-külön próbálkoznának, hanem, mondjuk, átmennének őhozzá, mindenki nála aludna, és egyenlő küzdelemben nyerne a legjobb.

- Csak nem félsz? – kérdezte Furfangi csipkelődően.

- Nem! – vágta rá Virgonc – Én nem félek, csak nektek akarok jót.

- Szerintem legyen így – tette hozzá Plutty. – Találkozzunk Virgoncnál ma este. – Ebben meg is egyeztek, az ülést feloszlatták.

***

Virgonc eddig még sosem követte ilyen pontosan nyomon, ahogyan a nap percről percre alacsonyabbra süllyed a hegyek mögött. Közben anyukája jött be a szobába:

- Virgonc, pakold el a padlóról a játékaidat, kérlek, mielőtt megérkeznek a barátaid.

- Rendben- felelte a kis oroszlánkobold, még mindig az ablakon kifelé bámulva. Az esti program azonban annyira lekötötte figyelmét, hogy nem sokára egészen megfeledkezett anyukája kéréséről.

         Nem sokkal sötétedés előtt megérkezett Plutty, Furfangi és Kelekótya is.

- Én hoztam zseblámpát meg ragasztószalagot – mondta Plutty.

- Nálam van olló – mutatta Kelekótya.

- Befőttesüveg – nyitotta ki zsákját nagy büszkén Furfangi.

- Az meg minek? – kérdezte Virgonc.

- Majd meglátjátok. Titok – húzta fel az orrát a rókamanó.

         Vacsora után mindannyian Virgonc ágyán ülve várták az éjszaka legsötétebb óráját. Plutty nem nagyon bírta a hosszas semmittevést, ezért már lassan percenként odaugrált az ablakhoz, és kikémlelt rajta.

- Még mindig semmi! – legyintett lemondóan, majd egy pillanat múlva hangosan felüvöltött – Aúúúúúúú! – A titkos klub elnökjelöltjei egyként visítottak fel az ijedelemtől.

- Mi történt, mit láttál?? – kiáltották.

- Semmi – fogta a talpát a földön ülve – Virgonc, ráléptem az egyik játékodra. Igazán elpakolhattad volna!

- Nem értem rá. De most ne ezzel foglalkozz!

Lassan teltek a percek, csak a klubtagok egyre gyakoribb ásítozásai és egyre laposabb pillantásai számítottak némi eseménynek. Még nem ütötte el az óra a tizenegyet sem, de már mind a négy kalandor aludt.

         Az ablak felől halk motoszkálás hallatszott, egy hosszúkás árny indult el a kilincs felé, az ablak kinyílt, hűs szellő járta át a szobát. Virgonc kelt fel először, érezte, hogy hűvös van. Oldalba bökte Pluttyot is, aki felkeltette Furfangit, aki pedig megrázta Kelekótyát.

         Lélegzetüket visszafojtva figyelték, mi fog történni. A lidérc az ollóval, a rókamanó a befőttesüveggel állt készen. Plutty pedig nem találta a zseblámpát. Egyre közelebbről hallották, hogy nyikorog a padló, talán a mumus már az ágy alatt van, gondolták. De mozdulni egyikük sem mert.

         Az ágy alatti neszezés egyre erősödött, és halk beszédet hallottak.

- Vigyük ezt a négyet még. Éhes vagyok már– az ágyon ülő kis csapat falfehér lett, Plutty felé fordultak, hogy világítson a lámpával, de a kópé nem találta a gombot, hogy bekapcsolja. Virgonc megpróbálta elvenni tőle, de Furfangi is egyre idegesebb volt, ő is a zseblámpához kapott, aminek az lett a vége, hogy a zseblámpa leesett az ágyról; a padlóhoz ütődve bekapcsolódott. Ekkor látták meg a mumus árnyékát!

         A lámpa fényénél élesen kirajzolódott a falra a szobamagas lény, két szarvával, karmos ujjaival, hatalmas orrával és görbe hátával. Plutty Virgonc nyakába vetődött, Furfangi felsikoltott, Kelekótya bebújt a takaró alá és ott reszketett.

- Itt a mumus! Itt a mumus és el akar vinni! – kiabálták olyan hangosan, hogy talán még az erdő másik végén is hallották.

- Hogy mit mondanak? – hallatszott egy kicsiny hangocska az ágy alól. – A mumus árnyéka megmozdult.

- Mit beszélnek? – kérdezte egy másik vékony hang.

- Hogy a mumus elviszi őket – erre mind a két hang gazdája nevetésben tört ki.

- Hahó, itt vagyunk lent! Hahó, nézzetek ide, nem bántunk – mondták.

         Virgonc, mert azért mégis ő volt az oroszlánkobold a csapatban, és mint ilyen, a legbátrabb; minden bátorságát összeszedve áthajolt az ágy szélén és lenézett az ágy alá. Meglepetésében szóhoz sem jutott.

         A zseblámpa fényénél két ujjnyi manó állt, akiknek az árnyéka a falra rajzolódott és… pakoltak. Azokat a játékokat szedték össze, amiket még az anyukája kért és amikben Plutty is orra bukott majdnem.

         A manók értetlenül néztek az ágy szélén sorban megjelenő fejekre.

- Mi nem viszünk el senkit. Nem kell félnetek.

- Nem ti vagytok a mumus? – kérdezte Furfangi megkönnyebbülten.

- De, de igen! M.u.m.u.s, az mi vagyunk. M.u.m.u.s., vagyis Mesés Ujjnyi Manók Utazó Segítsége – mondták és kihúzták magukat büszkén.

- Hogy miii? – kérdezték a gyerekek értetlenül.

- M.u.m.u.s., segítő manók. A mi feladatunk, hogy éjszaka elpakoljunk a gyerekek szobájában, nehogy rálépjenek a játékokra és bajuk legyen. – Plutty rosszallóan nézett Virgoncra, aki bocsánatkérően összehúzta magát. Furfangit azonban nem lehetett ennyire könnyen meggyőzni. Rengeteg kérdése volt, ami még megválaszolásra várt.

- De az előbb mondtátok, hogy „vigyük ezt a négyet még; éhes vagyok már”. – a segítő manók felkacagtak.

- Ezt a négy építőkockát, arról beszéltünk. Mert akkor végzünk és mehetünk haza. Már kezdek éhes lenni.

- És mi van a csontos kézzel, ami benyúl az ablakon?

- Látod azt a fát az ablak előtt? Nem kezet láttatok, hanem a fa ágának olyan az árnyéka.

- Jó, és mi van a fütyülő hanggal?

- A szélnek néha fütyülő hangja van, ha keskeny helyen kell átfújnia.

- De mi van a padlócsikorgással?

- Arról igazán nem mi tehetünk. Próbáltunk csendesek lenni, de sajnos ez a padló eléggé régi, és hát nyikorog.

- Minden este összepakoltok a rendetlen gyerekek után? – kapcsolódott be Kelekótya is a beszélgetésbe. Virgonc oldalba bökte.

- Igen – felelték egyszerre a segítő manók – de mára végeztünk is! Most, ha nem bánjátok, elindulunk mi is hazafelé. Lassan már hajnalodik. – azzal fogták magukat, felkapaszkodtak a párkányra, és eltűntek az ablaknyílásban. Mielőtt még kimásztak volna, az egyik manó krétával egy jelet rajzolt fel az üveg bal alsó sarkába.

- Az a jel mit jelent? – kíváncsiskodott Virgonc.

- Így jelöljük meg azokat a házakat, ahol már jártunk, így a többiek tudják, hogy ide már nem kell jönniük – válaszolt a manó, majd kiugrott az ablakon és szőrén-szálán eltűnt az éjszakában. A négy klubtag megkönnyebbülve tért aludni a kaland után.

         Másnap délután Virgonc anyukája döbbenten látta, hogy a kis oroszlánkobold pakol a szobájában, elrendezi a játékokat, letörli a polcokról a port, még az ágy alatt is felsöpör. Virgonc szemére aznap este sem jött álom, de most már az izgalom és nem a félelem tartotta ébren: várta, mikor érkeznek meg újdonsült barátai.

         Az éj legsötétebb óráját ütötte az óra, az ablak résnyire kinyílt és a két m.u.m.u.s. kandikált be rajta.

- Nem értem – hallotta Virgonc a takaró alatt, és alig bírta visszatartani a nevetését.

- Frissen van rajzolva a jel az ablakra, de ma még nem jártunk itt. Ellenőrizd még egyszer.

- Pedig így van. Ott a jel és rend is van. – a két manó elhallgatott egy pillanatra. Virgonc nem láthatta, ahogyan egymásra néznek, majd a halk kuncogástól rázkódó paplanra és hálásan elmosolyodnak.

- Akkor ma előbb hazamehetünk, végeztünk – mondta egyikük, azzal visszacsukták az ablakot és távoztak.

         Reggelre kelve Virgoncot egy üzenet várta az ablakra ragasztva:

„Szép rendet raktál. Előléptetünk tiszteletbeli m.u.m.u.s.-sá. Köszönjük a segítséget”.