Gyerekkorom óta szerettem a meséket, Benedek Elektől kezdve a Grimm-fivérek történetein keresztül, egészen az Ezeregy éjszaka több-változatos kiadványaiig. A mesék nevelnek; megtanítják nekünk a különbséget jó és rossz között, "a jó mindig elnyeri jutalmát". Megtanítják, hogy hősnek nem születünk, hanem tetteink által válunk.

Felnőtt fejjel is szeretem a történeteket, sokat írok, de igazán a meseírás szórakoztat. Önkéntesként dolgozom egy alapítványnál, ahol állami gondoskodásban élő fiataloknak szervezünk programokat. Innen ered Derengő Berek ötlete is. Olyan meséket mondok a srácoknak, amikben ők a főszereplők egy kitalált rengetegben, ahol mindenféle csodás kalandot élhetnek át, és úgy oldhatják meg problémáikat, hogy észre sem veszik. 

A történeteim többsége eléggé interaktív, szerepjáték-jellegű, de vannak olyanok is, amiket azért írtam, hogy segítsek valakinek megtanulni olvasni vagy a szókincsét fejleszteni. 

Közben pedig az én sebeim is gyógyultak. Kedvenc hőseim az én lelkemet is ápolják. Nincs többezres rajongótáborom, de nem is szükséges, mert írok egy mesét egy kisgyereknek, aki emlékszik rá sokáig és mosolyog tőle. Vagy az ágyon ugrál örömében, ahogyan Bence tette, amikor Csalfaházi Csintalan Csibészkéről olvasott. És ez a csoda. Szavakkal küzdeni a tettek ellen, a megbántás, gonoszkodás és szomorkodás ellen.

Mosolyt csalni egy kisgyerek arcára és megmutatni neki, hogy a világ egy szép hely is lehet.