Decemberrel együtt beköszöntött a téli szezon; Derengő Berek lakói is lázasan készülődni kezdtek az ünnepekre. A fenyőfák felvették sötétzöld ruhájukat, Táncoló Holdfénymezőn is hatalmas nyüzsgés volt: a lidércek szalagokkal, lámpásokkal díszítették a csupasz fákat. Erdőszerte mindenki a cipőjét, topánkáját, bakancsát, papucsát vagy egyéb lábbelijét suvickolta és várták Nagyszakállút.

Kópéék háza táján is volt nagy sürgés-forgás, Tündérborsócska, Kacaj, Mohácska, de még kicsi Borisz is, mintegy varázsütésre, szófogadó és rendszerető kópégyerekekké váltak.

Édesanyjuk, Berkenye, csak mosolyogva sóhajtott:

- Jöhetne a Nagyszakállú többször is, milyen tip-top rend és jól nevelt gyerekeim lennének!

Felsöpörtek, takarítottak, sikáltak, mostak, port töröltek és ki tudja még, mit nem csináltak, közben pedig folyton mondogatták egymásnak:

-  Látod, én letakarítottam az asztalt, mert jó gyerek vagyok- mondta Kacaj.

-  Én pedig ellapátoltam a havat az ajtó elől- replikázott Tündérborsócska.

-  Én meg csináltam reggelit Apának és Anyának- toldotta hozzá Mohácska- és így licitáltak egymásra egész délelőtt.

Délután felé a kópé gyerekek- az egész napos fárasztó munka után- felkerekedtek szánkójukkal és elindultak Táncoló Holdfénymező felé. A mező közepén állt egy domb, itt szoktak szánkózni az erdőlakók. Útban a domb felé, megcsodálták a feldíszített erdőt, minden ablakban gyertyák és cipők voltak. Tündérborsócska nem is bírta megállni szó nélkül:

-       Nézzétek, milyen szép! Minden ablak világít. De mik azok a cipők az ablakokban?- összedugták fejüket és tanakodtak, de nemigen tudták megmondani, miért rakott mindenki lábbelit az ablakába- majd megkérdezzük Nótafát, ő úgyis mindent tud.

A hatalmas kőris a mező tetején, a dombon állt; a kópégyerekek már messziről kiabálva szaladtak felé és egymás szavába vágva kérdezgették:

-       Nótafa, Nótafa! Láttad, milyen szép lett az erdő? Mindenhol lámpások, szalagok, gyertyák… meg cipők. Nem értjük a cipőket! Miért vannak az ablakokban cipők?

Nótafát mindig megmosolyogtatta a kópégyerekek rengeteg kérdése, és rendkívül örült neki, hogy tudását megoszthatja a gyerekekkel. Ha lett volna szemüvege, bizonyára feljebb tolta volna az orrán, mint a felnőttek, akik éppen valami nagyon fontosat akarnak mondani.

-       Az egész erdő Nagyszakállút várja, feldíszítik az otthonaikat, még a fenyőfák is új ruhát vesznek fel. A gyerekek pedig kitisztítják a cipőcskéiket és kiteszik az ablakba. Nagyszakállú pedig a jó gyerekek lábbelijét tele rakja csokival, dióval és mogyoróval. A rosszakét pedig krumplival. Remélem, ti is kitisztítottátok a csizmáitokat.

Tündérborsócskának hirtelen nagyon rossz lett a kedve, ahogyan meztelen lábaira nézett. A kópék sosem viseltek cipőt. A lidérceknek ott vannak kunkori orrú csizmáik, a tündérmanóknak pedig a kecses topánkáik, de a kópék sosem viseltek cipőt! Mezítláb járják az erdőt, amióta világ a világ. Sosem értette, miért akarná bebugyolálni lábacskáit, amikor így érezheti az avar ropogását, a hó hűvösségét, a föld keménységét a talpa alatt; ezt pedig nem szalasztaná el semmi esetre sem.

        Lógó orral bandukolt hazafelé, mire Csalfaházi Csintalan Bence- aki egyébként csak Csibészke- utol érte.

- Tündérborsócska, Tündérborsócska, várj meg! Mi a baj?- kérdezte kipirult arccal barátjától. Amaz csak legyintett, de Csibészke unszolására csak kibökte, mi nyomta a szívét:

- Én nem kapok ajándékot Nagyszakállútól…- Csibészke értetlenül nézett rá.

- Miért? Nekem Sarló mondta, hogy én sem kapok, mert egész évben rossz voltam. De Nótafa szerint nincs rossz gyerek, csak csintalan… tehát, ha még én is kapok ajándékot, akkor te miért ne kapnál? Én ezt nem hiszem.

-  Mert nekem nincs olyanom- mutatott Tündérborsócska, Csibészke kunkorodó orrú csizmájára- nem tudok mit kitenni az ablakba, így Nagyszakállú meg sem áll majd a házunknál- ezzel sarkon fordult, zsebre tette kezeit és egykedvűen rugdosva a havat folytatta útját hazafelé.

Csibészke sokáig nézett felváltva utána és a cipőjére, majd kicsit megrántotta vállát, elindult vissza a dombhoz. A délután hátralevő részében próbálta ismét átadni magát a gondtalan szánkózásnak, de csak nem hagyták nyugodni Tündérborsócska szavai. Lehetséges lenne, hogy a Nagyszakállú tényleg nem látogatja majd meg?

        Ezekkel a nehéz gondolatokkal ért haza is; tőle szokatlan módon pedig, szótlanul fogyasztotta el vacsoráját, kitisztította a csizmáját, kitette az ablakba és lefeküdt aludni. Sokáig forgolódott, de csak nem jött álom a szemére, zavarta az ablakon besütő holdfény, a hóesés hangja, a fák susogása, mígnem nem bírta tovább, felült az ágyában és nézte a pár csizmát az ablakban.

***

Eközben Tündérborsócska is lefekvéshez készült, izgatott volt. Végigsorolta magában aznapi jótéteményeit: ellapátoltam a havat az ajtó elől, előre engedtem Kacajt az ajtóban, segítettem anyának, nem piszkáltam Mohácskát (sokat), megettem az ebédet. Ennyi már csak elég lesz! Aztán gondolatai megint a cipők felé terelődtek. Ekkor azonban valami halk neszezés ütötte meg a fülét az ablak irányából.

- Ez már biztos ő lesz!- gondolta és szíve zakatolt. Még a takarót is a fejére húzta és alvást mímelt. Az ablak előtt egy árny suhant el, lépések ropogtak a friss hóban. Tündérborsócska megvárta, amíg elcsendesedik minden, összeszedte maradék bátorságát és az ablak felé nézett. Legnagyobb meglepetésére, az ablakban egy kunkori orrú csizmácska volt, és tele volt csokoládéval, meg cukorkával. Hihetetlenül megörült a dolognak, felugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot és beemelte a lábbelit. El sem hiszem- gondolta- Holnap első dolgom lesz elmesélni Csibészkének, hogy igaza volt és én is kaptam ajándékot Nagyszakállútól! Szinte még alig tudta végiggondolni, megnyugodott kicsi lelke, hogy Nagyszakállú nem hagyta ki az ő házukat sem, és rögvest elnyomta az álom.

Csibészke halkan osont visszafelé a szobájába, de Sarló már a folyosón várta és rá is ripakodott:

- Te meg hol jártál éjnek évadján? Kiszöktél ekkora hóesésben? Magadra vess, így már biztos nem kapsz Nagyszakállútól, csak krumplit- Csibészke lábára nézett és meglepettségében összecsapta a kezeit- Hát a fél pár csizmád meg hova lett? Mondtam én, hogy rossz gyerek vagy! Most még a fél pár cipőd is oda lett! Miből veszek neked másikat? Mars a szobádba!- rivallt rá Sarló és szigorúan a szoba felé mutatott.

        Csibészke kötelességtudóan elindult, nem magyarázkodott, de egy huncut kis mosoly bujkált az arcán, ahogyan eszébe jutott barátja, Tündérborsócska.

Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó Derengő Berekben, először csak halkan, majd utána egyre jobban és jobban kivehetően szólt: csin-gi-ling, csin-gi-ling. Amerre járt, a fák is dúdolni kezdték, csin-gi-ling, el- jött-hát, csin-gi-ling.

        Csibészke mosolyogva aludt a szobájában, fél pár megmaradt csizmája az ablak előtt hevert, latyakosan. A hatalmas alak benézett az ablakon és kuncogva csóválta meg a fejét, majd mélyen belenyúlt a zsákjába és Csibészke ablakába tett valamit.

        Tündérborsócska még álmában is szorította magához a kicsit viseltes csizmát. Nagyszakállú elsuhant az ablak alatt, és ajándékot hagyott maga után.

        Csibészke reggel egy nagy ásítással kelt, az ablakpárkányra nézett és elkerekedett a szeme, még a száját is tátva felejtette.

A párkányon egy pár új csizmácska volt, tele csokoládéval és cukorkával, és egy levél Nagyszakállútól. Elolvasta, majd zsebre tette és egész nap csak mosolygott.