A gyerekeknél általában a tizennyolc éves kor a meghatározó, a szülinapjukra kapnak egy nagy tortát, összehívják a barátaikat és megünneplik, hogy felnőtté váltak. A hegyi morcoknál ez kicsit másképpen történik: a kilencedik születésnapjukon válnak teljes tagjává a klánnak, de nincsen sem torta, sem pedig gyertya, az ünneplés is másmilyen. Ezen a napon ugyanis kora reggel felkelnek, aznap pedig a Klán-próba vár rájuk. Így történt ez Csabával is, a hegyi klán legfiatalabb tagjával.

 Gyöngyharmat ligetnél csak egy tarisznya várta. Kicsit tétován, de belenézett: egy tőr, egy kulacs és levél volt benne. Gyorsan kinyitotta, hátha többet megtudhat arról, mi vár majd rá.

"Egy jó hegyi morc nem bízik meg vakon akárkiben, de tudja, hogy sosincs teljesen egyedül" - ennyi állt a papíron. Csaba visszatette a tarisznyájába, megtöltötte a kulacsot vízzel és útnak indult. Jó ideig ment az erdőben, már ráesteledett, amikor a távolban egy tábortűz halvány fényét pillantotta meg. Arrafelé vette az irányt, gondolta, megnézi magának, miféle szerzet járkálhat az erdőben ilyenkor.

Ahogyan egyre közelebb ért a fényhez, úgy látta, hogy két görnyedt hátú, nagyfülű lény üli körbe a tábortüzet, förtelmes szagukat egészen odáig érezte. Ruhák helyett inkább rongyokba voltak bugyolálva, fogaik élesek voltak, talán agyaraknak mondhatnánk inkább. Az egyik éppen elővett a zsebéből egy fából faragott cicát vagy pipát talán? - azt Csaba ilyen messziről nem tudta jól kivenni - majd érdes hangon, vihogva a másik felé fordult:

- Ezt nézd! - azzal elfordult, hátát mutatva a másiknak, beleszívott a pipa-cicába. Mire visszafordult, már nyoma sem volt a göthös kis teremtésnek, egy daliás herceg állt a helyén. Társa annyira meglepődött, hogy hanyatt is eset.

- Trikkin? Trikkin, hova lettél?

- Én vagyok az, te mamlasz, Krikkin. Látod, ez a varázspipacica, át tudok vele alakulni akármivé. Ezzel megcsináltuk a szerencsénket!

Csaba is nagyon meglepődött a látottakon, de egy hegyi morc ritkán szól bele olyan dologba, amihez semmi köze. Így csak elismerően grimaszolt egyet, majd folytatta az útját az erdőn keresztül.

Hajnalra útját egy szakadék keresztezte. Körbenézett balra is, majd jobbra is, de hidat bizony sehol nem látott. Leült és hosszasan tanakodott, hogy mit tehetne. Mivel még csak kilenc éves volt, úgy gondolta, a legegyszerűbb az lesz, ha ás egy lépcsőt a szakadék aljáig, majd még egyet a másik oldalon felfelé.

Így nekiállt és ásott. A nap már magasan járt az égen, aztán megint alacsonyan, majd eltűnt ismét a horizont alatt. Csaba fáradtan megtörölte homlokát az egész napos nehéz munka után, majd felállt, hogy megcsodálja fáradozásai gyümölcsét.

Akkora lyukat sikerült ásnia, hogy ha beleállt, akkor már majdnem a térde sem látszott ki. Megvakarta fejét, látta, hogy ez így nem lesz jó. "Kellene egy létra. Vagy egy ember, akinek van létrája". Ahogy így morfondírozott, észre sem vette és nagyot sóhajtott:

- Bárcsak valaki erre járna és segítene átkelni! - Alighogy ezt kimondta, látta, hogy az erdei ösvényen, honnan. honnan nem, megjelenik egy kék köpenyes alak. Az arcát nem tudta kivenni, azt csuklya takarta. Csaba fel nézett és tisztelettudóan megkérdezte:

- Kedves öregapó, nincs nálad véletlenül egy létra? Át kell kelnem ezen a szakadékon, de sehogyan sem  tudok. - A csuklyás alak benyúlt a köpenyege egyik redőjébe és egy baltát vett elő; körülnézett, majd Csabának nyújtotta:

- Itt vagy egy hatalmas erdőben, ahol pompásabbnál pompásabb fák nőnek. Létrával nem szolgálhatok, de talán egy a balta segítségedre lesz majd. Csaba nagyon meglepődött az öreg válaszán, ahogyan elvette a baltát. Mire ismét körülnézett, a kék köpenyes alaknak már hűlt helyét találta csak.

Nem volt ezek után ő sem rest, kinézett egy szép szál, egyenes törzsű fenyőt, amit akkorának saccolt, hogy átérhet a szakadékon, majd nekilátott, hogy kivágja. Gondosan ügyelt rá, hogy a szakadék fölé dőljön, nehogy a másik irányba essen.

Készen is állt a híd, már csak át kellett kelnie rajta.

Csaba óvatosan először az egyik, majd a másik lábát is a törzsre helyezte, úgy érezte, nem is lesz nehéz dolga az átkelésnél. Fél úton járhatott már, amikor figyelme lankadt egy kicsit és megcsúszott. Még éppen el tudta kapni az egyik ágat. Két lábával összekulcsolta a fa törzsét, nehogy lepottyanjon. Nagy nehezen visszaküzdötte magát, az ág, amiben kapaszkodott, recsegett-ropogott, de csak kitartott. Csaba is átért a másik oldalra végül. 

Ahogyan folytatta útját, egyre beljebb és beljebb a rengetegben, olyan korom sötét lett, hogy az orráig sem látott, csak a szellő fújdogált a lombok között és néha egy kuvik huhogott. A fák lombjai mintha messziről suttogta volna neki, "balra!", "jobbra!", "ne arra, ott leesel!", és valóban, a szél járásából, a kövek ropogásából a lába alatt, az ifjú hegyi morc ugyanúgy tudott tájékozódni, mintha napvilágnál sétált volna.

Az erdő is kezdett kitisztulni, némi fény szűrődött át a lombok között. Így érkezett el egy vízesésig.