A hétvégén egy budapesti családok átmeneti otthonában volt szerencsém mesét olvasni. Talán ismerős az érzés, legalább is, el tudjátok képzelni, amikor egy szakmai konferencián, prezentáción 80-100 fő előtt tartjátok életetek legfontosabb előadását. Nos, az nyugis lelkiállapot ahhoz képest, amennyire izgultam. 

Talán az elmúlt hetek kuszasága hagyott rajtam így nyomot vagy egyszerűen csak a túlhajszoltság miatt, nem tudom, de hirtelen száz és száz kifogást találtam, miért vagyok erre alkalmatlan; és egyet sem, hogy miért igen.

Kezdve az enyhe dadogásommal, ami néha előjön. A hangszínem karcos, cseppet sem kellemes. Nem is tudom a meséket fejből. Túl kevés a grafika, és így tovább, és így tovább. 
Odafelé, egyik kezemben a "mesedobozzal", másikkal vadul szorongatva a történeteket - mintha nem tudnám betűről-betűre őket úgy-amúgy -, még mindig azon vacilláltam, hogy melyiket kéne felolvasni, elmondani.

Egy kedves barátom pénteken viccesen azt mondta, a Hallgatag és Csicsót kéne. Próbáltam elengedni ezt a megjegyzést a fülem mellett. A Hallgatag és Csicsó volt az első mese, amit a rengetegbe írtam, ők a legrégebbi lakók, pont ezért a legszemélyesebbek is nekem. Ráadásul éppen eléggé hadilábon állok a folytatással (de ez egy másik bejegyzés lesz).

Bencének tetszett a hegyi morc, jutott eszembe, miközben róttam az utcákat (jó szokás szerint kicsit eltévedtem), akkor volt kilenc éves, amikor olvasta.

Végül meggyőztem magamat, hogy a gyerekekre bízom a választást. 

Felajánlottam nekik, hogy két mesét is hoztam, az egyik (az én gyerekkori kedvencem), a Négyvadas királyfi, a másikat pedig én írtam, ez még senkinek sem a gyerekkori kedvence.

Derengő berket választották, és ezen nem tudtam nem mosolyogni, bocs, Grimm-testvérek, ennyi :)

Megmutattam a térképet is, amit rajzoltam, megnéztük rajta közösen a mese helyszíneit: Gyöngyharmat-ligettől egészen az Égcsiklandozó-hegyekig. A mese alatt pedig még ki is egészítettük, ugyanis se Csicsó, se Hallgatag háza nem szerepelt rajta.

Nagyon tetszett nekik, amikor elmeséltem, hogy Hallgatag olyan magas, hogy ebbe a szobába csak akkor férne be, ha lehajolna (enyhe mesei túlzással), azt viszont nehezükre esett elhinni, hogy sosem mosolyog és csak ritkán beszél, Fenrir pedig akkora, mint egy borjú. Ez utóbbival volt egy kisebb félreértésünk, hogy az mekkora is, de tisztáztuk.

Hallgatag és Csicsó is ismét belopta magát a gyerekek szívébe, akiket egy pillanatig sem tudtam megtéveszteni. Már az elején tudták, hogy a hegyi morcok nem szívtelenek egyáltalán, csak megválogatják, kiket engednek közel magukhoz.

Mint a jó sorozatokat, én is "cliffhanger"-rel szakítottam meg a történetet, Hallgatagot a fél erdő Csicsó házához cipelte éppen üdv rivalgások közepette. Ezután pedig levezetésként következhetett a "mesedoboz". A gyerekek nagyon meglepődtek, amikor kinyitottam, hiszen teljesen üres volt. Ez nem maradt így sokáig, megtöltöttük mindenféle varázstárggyal, amik majd a nyár folyamán beleszövődnek a kalandokba és a mesékbe.

Annyira ügyesen találtak ki új relikviákat, hogy a régi RPG-s barátaim sírtak volna elragadtatottságukban. Nagyon belejöttek a srácok az ötletelésbe, én pedig egy félig elejtett mondattal azt találtam kiejteni a számon, hogy ha ilyen ügyesek, nyár végére meg lesz még egy kötet. Arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy ezt meghallják vagy akár egy gondolatmorzsát is fecsérelnek erre a kijelentésre. Ehelyett viszont nagyon lázba jöttek, vigyorogtak és ugráltak: Írunk egy mesekönyvet! Írunk egy mesekönyvet!

Tehát, van szerencsém bejelenteni, ha minden jól alakul, akkor a nyáron még egy kötetnyi mesét írunk.

A bejegyzés címében szereplő "varázscicapipa" pedig egy olyan pipa, amibe különleges dohányt kell tenni, egy állat szőrével együtt, ha elszívod, akkor át tudsz alakulni azzá az állattá. Varázs-cica-pipa. Ez lett az új kedvenc szavam, :)