Csaba gondolkodóba esett a vízesésnél, merre is induljon tovább. Megkerülhetné a hegyet, indulhatna keletnek, nyugatnak is. Végül úgy döntött, ahogyan akármelyik hegyi morc tette volna: egyenesen ment előre!

       A vízesés oldalánál talált egy aprócska átjárót, ami egy barlangba vezetett. Ilyen hatalmas és gyönyörű barlangot még sosem látott! A mennyezete magasabb volt, mint akármelyik házé, a fala pedig kristályokból állt, amik olyanok voltak, mint több ezer kisebb-nagyobb tükör.

       Ekkor eszébe jutott, amit a levélben olvasott: „egy hegyi morc sosem a látszatra ad”. Sikerült megtalálnia a kivezető az utat, saját képmásait követve.

       A barlang másik felén pedig már az ismerős Kacskaringós ösvény várta, tudta, hogy ezen csak végig kell mennie, egészen az Égcsiklandozó-hegyek lábáig és haza is ér.

       Visszatértét nagy örömmel fogadta a klán, volt hangos zene, lakoma hajnalig, így ünnepelték, hogy a hegyi morcok teljes jogú tagjává vált Csaba is végül.

       A vigasság javában zajlott, amikor két fehér lovas, rózsás zászlóval megjelent a hegyi morcok falujában és egy meghívót adtak át a fejedelemnek. Ez állt benne:

A fejedelem elfogadta a meghívást saját és háza népe nevében. Ennek örömére az ünneplés még hangosabban és zajosabban folyt tovább. Hajnaltájt Csaba pedig fáradtan, de mosolyogva hajtotta álomra a fejét, hiszen egy igazi királyi esküvőn vehet részt a klánja küldötteként.