Vasmarkú Vendel fia, Hektor a Vicsorgó családja sok-sok nemzedék óta Seholvolt királyának a testőrségében szolgált. Nagyapja, annak nagyapja, de még annak is a nagyapja a királyokat védte, ahogyan az ősi oroszlánkobold hagyományok megkövetelték.

Ugyanis az oroszlánkoboldok messze földön híres királyi testőrök voltak, de nem akárkihez szegődtek el! Csak az igaz, népét szerető, jóságos királyok udvarában lehetett megtalálni őket.

Mitől voltak olyan különlegesek? Az oroszlánkoboldok szigorú szabályok szerint éltek. Sosem harcoltak ok nélkül, ha pedig mégis kardot kellett ragadniuk, azt a nagyobb jóért tették. Nem éltek fényűző életet és sohasem hazudtak. Az emberek szerették őket, mert tudták, hogy ahol ők felbukkannak, ott csak a gonoszaknak van félnivalója.

Az oroszlánkoboldok kivételes képessége az volt, hogy fel tudták falni a gonoszságot, így tették ártalmatlanná ellenfeleiket, akik hipp-hopp aranyos és kedves lényekké változtak. Ez azonban korántsem volt egyszerű feladat, hiszen akiben hirtelen ilyen sok gonoszság lesz, az könnyen maga is átváltozhat. Éppen ezért törekedtek mindig a jó úton járni, szerénynek és becsületesnek lenni, így a rossz is kevésbé fogott rajtuk.

Hektor a Vicsorgó évek óta Seholvolt királyának testőrségében szolgált és nem régen nevezték ki kapitányi rangra. A kapitánysággal nem csak a szállása került át máshova, de feladatai is megsokasodtak: az ő megbízása lett az újonc oroszlánkoboldokból igazi királyi testőrök képzése.

- Harcoltam én már mindenféle nem evilági lénnyel, néhány apród csak nem fog ki rajtam - gondolta Hektor. Arra azonban nem számított, hogy egy zsák bolhát egyszerűbb lenne jégtáncolni tanítani, mint Mózit (aki ráadásul Hektor öccse volt) rábírni, hogy ne aludjon el az éjszakai őrségben.

Mózi mindig elszunyókált, a reggeli szemlén, az ebédlőben, tanulás közben, egyszerűen mindenhol. Hektor kapitány tudta, hogy ez nem fog jóra vezetni és szégyenszemre, de el kell küldenie rakoncátlan öccsét a testőrségből, ha nem szedi össze magát hamarosan.

Már mindent kipróbált: megitatta teával, mellé állított egy másik apródot, hogy bökdösse, de semmi sem használt. Végül, más már nem jutott eszébe; így szólt Mózihoz:

- Menj le a konyhára, és szólj Lujza szakácsnénak, ha még ott van, hogy adjon neked két kávébabot. Azt rágcsáld el és nem fogsz elaludni az őrségben. De figyelj oda, nehogy többet egyél, csak két kávébab!

Mózi elindult, keringett a kastély folyosóin, nézegette a képeket, régi királyok és királynők festményeit a falakon, annyira elmerült gondolataiban, hogy eltévesztette a lépcsőházat, ahol le kellett volna mennie a konyha felé. A vendégszárnyban találta magát, de nem esett kétségbe, emlékezett rá, hogy itt is van egy cselédlépcső, amin talán még rövidebb úton is elérhet Lujza szakácsnéhoz.

Ahogyan elhaladt a zárt szobaajtók mellett, a herceg szobájából fojtott beszélgetés hallatszott ki. Egy pillanatig átfutott Mózi fején, hogy meg kéne állnia és megtudni, hogy minden rendben van-e. Éppen csak lassított lépésein, és a következő beszélgetést hallotta:

- Mondtam neked, Trikkin, nem lesz ez így jó.

- Krikkin, ne bosszants, tudod jól, hogy miért vagyunk itt...

Ennyit hallott csak a beszélgetésből, mert ekkor hirtelen meglátott egy oroszlánkobold festményt a falon. El is feledkezett a szobáról és a benne levőkről, egyenesen a képhez ment és kibetűzte: Vasmarkú Vendel, Seholvolt kastélyának várkapitánya. Nagyon megörült a hírnek, majd nem felejti el megmutatni Hektornak, hogy megtalálta a festményt az egyik ősükről, aki szintén a kastélyban szolgált.

Hektor. Hektor. Hektor elküldte őt valamiért. Ó, igen, a konyha, Lujza szakácsné és négy kávébab! Ez volt az, sietősre fogta lépteit. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, végig az alsó folyosón, elsuhant a könyvtár mellett, egyenesen be a konyhába.

Azonban ezen a késői órán Lujza szakácsné már aludt, de annyi baj legyen, csak megtalálja egyedül is azokat a kávébabokat! Nézegette a kis üvegcséket, pirosakat, kékeket, zöldeket, betűzte rajtuk a feliratokat: borsó, kömény, kakukkfű... és a kávébab.

- Meg van! - Kiáltott fel örömében. - Akkor ki is veszek hét kávébabot... Meg még párat, hogy később is jó legyen - azzal ki is vette a kávébabokat, szám szerint tizenkettőt. Azt a hetet, amire emlékezett, pedig jóízűen elmajszolta.

Szinte azonnal érezte, hogy tagjai megtelnek erővel és majd kicsattan a tettvágytól. Akár egy hétig is képes lenne őrséget állni. Fél lábon is. Vagy kézen. Vagy fél kézen és fél lábon.

Szinte suhant visszafele az őrségben, miközben még arra is maradt ideje, hogy újabb és újabb pózokat találjon ki magának, amikben az akár egy hetes folyamatos őrséget is kibírná.

Úgy alakult, hogy aznap éjjel legjobb barátjával, Dodóval osztozhattak az Északi falon levő őrálláson. Loholva érkezett, egy kicsit ki is fulladt, de éppen csak egy percre. Hektor jobbnak látta, ha megvárja öccse visszaérkezését, egy nagyon halvány rossz előérzete támadt a kávébabokkal kapcsolatban. Amint meglátta Mózit, elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Megoldja, gondolta magában- kicsit szeleburdi, de értelmes kobold. Egy nap majd jó királyi testőr válik még belőle.

Mózi, ahogyan visszaérkezett, máris jelentést tett a kastélyban tapasztaltakról. Részletesen elmesélte a festményt, ami Vasmarkú Vendelt ábrázolta, a kávébabok számára nem emlékezett, ezért azokat szóba sem hozta, és valahogy a beszélgetés Trikkin és Krikkin között sem tűnt említésre méltónak.

Hektor meghagyta a két apródnak, hogy nagyon figyeljenek az őrségben, ez az este a másnapi maszkabál főpróbája. A maszkabálba egész Derengő berekből és még azon is túlról érkeznek az előkelő népek, klánok vezetői, családfők, uralkodók, hogy tiszteletüket tegyék Seholvolt királynál, együtt ünnepeljék Amanda hercegnő lakodalmát.

Hibának helye nincsen. Jelentette ki Hektor olyan dörgő hangon, hogy minden apród és királyi testőr is kissé összébb húzta magát és hirtelen szerettek volna láthatatlanná válni.

Mózi komolyan bólintott, aztán sokszor bólintott. Egészen tetszett neki ez a mozgás. Hibának helye nincsen, mormogta magában, sisakját jobban a fejébe húzta, úgy kémlelte a sötét erdőt a várfalról. Dodó is hasonlóan cselekedett.

Majdnem egy fél perc is eltelt, amíg újra meg nem szólalt.

- Lassan telik az idő. Ez rendkívül unalmas, nem, Dodó? Szórakozhatnánk is egy kicsit, nem történik semmi sem. – Dodónak nem tetszett az ötlet, hogy szembeszálljon a várkapitány parancsaival, de mégis a legjobb barátja, Mózi kérlelte.

- De csak egy játék… - kezdte Dodó bizonytalanul- egy játék és utána nézzük tovább a sötét erdőt. Nem akarok ujjat húzni Hektor várkapitánnyal. – Mózi ezen elnevette magát. Mindig is felnézett a bátyjára, de valahogy hahotázásban tört ki, amikor meghallotta, hogy Hektor várkapitánynak szólítja valaki. Ráadásul úgy, hogy nincs is jelen.

A két oroszlánkobold egy bonyolult játékba kezdett a várfal tetején, aminek a leírására nem is tennék kísérletet, elég legyen annyi hozzá, hogy szerepeltek benne kövek, lehet, hogy az éj leple alatt betört egy-két ablaka is a kastélynak. Az viszont egészen biztos, hogy a két apród még hajnal előtt megeszegette az összes maradék kávébabot.

Így nem is igen voltak álmosak, amikor megérkezett a váltás, pedig már ismét a hajnali sugarak csiklandozták az arcukat.