Egyszer volt, hol nem volt, az Égcsiklandozó-hegyek ormán túl, de még a Végtelen-tengeren innen, Tündérhontól keletre, épp a Szivárvány híd lábánál, Derengő Berek. Olyan hatalmas erdőség volt ez, hogy egy óriásnak hétnapi járásába telt átkelni rajta. Amilyen nagy volt a rengeteg, legalább annyira csodás is. Olyan fák nőttek benne, amik rég elfeledett népek dalait énekelték, ha a szél megzizegtette leveleiket, a virágok pedig mézeskalács, fahéj, kolbász és sütemény illatúak voltak.

A fák odvait mókusok, a lombkoronákat ezerféle madár lakta; a lehullott levelek között pedig szorgalmas hangyák tettek-vettek. A bokrok alatt, barlangokban az erdő kisebb-nagyobb állatai találtak lakhelyet maguknak. Derengő Berek rendkívül nyüzsgő erdőség volt, az ember nem tudott úgy megemelni egy ágat, hogy ne találkozott volna a rengeteg valamelyik lakójával.

 De nem csak állatok lakták Derengő Berket, itt volt az otthona az úgynevezett erdei népeknek is: tündérmanóknak, lidérceknek, kópéknak és lappanóknak is. Az erdő legöregebb fája pedig egy kőris volt, akinek csodás kérge lilán derengett a telihold fényénél. Magányosan állt a Tavaszi Szellő Tisztásán, egy dombocskán, úgy tekintett végig a rengetegen. Eléggé beszédes fa volt, ha kérdezték, mindig hosszadalmas magyarázatokkal válaszolt, hogy a kérdező már a kérdésére sem emlékezett a végén. Nótafa- így hívták az ős-öreg kőrist- ismerte az erdő összes lakóját, az összes legendát és történetet Tündérhontól keletre, a Szivárvány híd ezen oldaláról. Néha elkapta Nótafát a mesélés hangulata és hosszú-hosszú órákon keresztül mesélt csodás regéket régen élt, csillogó páncélú lovagokról, világszép királykisasszonyokról. Ilyenkor az erdő lakói összegyűltek és lélegzetvisszafojtva hallgatták. Elbeszélte a lidércek megérkezésének történetét, Kökörcsin és Kelekótya szerelmének históriáját, mesélt a kópék legendás csínytevéseiről, Falóról, aki megette a holdat és az Aurora-lámpásról is.

A szereplőkről:

Boszorkány: Tistel a Derengő Berek lakója már ősidők óta, a Kénbuborék-láp közelében él, a többi erdőlakóval csak ritkán találkozik. Szereti az emberek társaságát, gyakran megfordul a környező falvakban. A felnőttek rútnak, görbe hátúnak és kellemetlen szagúnak írják le, a gyerekek viszont szépséges fiatal nőnek, akinek az illata a hóvirághoz hasonlatos.

Tündérmanók: Mind lányok, ők felelnek a virágok virágzásáért, szeretnek mindent, ami szép és kedves. Meglátják a belső szépséget; keresik mindenben. A tél nem a kedvenc évszakuk, mert minden egyhangú fehér és hideg. Ők vigyázzák az erdő békéjét. Lakhelyük Gyöngyharmat liget. Fák odvaiban élnek.

Lidércek: Nem nagyon kedvelik az embereket, gyakran bosszantják őket. Mind fiúk, általában a tündérmanóknak udvarolnak. Szeretik a nyári éjszakákat és a holdfényt. A holdfényben gyakran összegyűlnek Táncoló Holdfénymezőn és hatalmas lakomákat csapnak, miközben táncolnak, énekelnek. Gyakran ijesztgetik az erdőben éjszakázó vándorokat. Lakhelyük Keserűvíz-rév. A fák ágai közt élnek.

Kópék: A manók családjába tartoznak, nevüket onnan kapták, hogy szeretik megtréfálni a többi erdő és nem erdőlakót. A vándorok felszerelése gyakran marad hiányos, ha az erdőben a kópék közelében pihennek meg. A fák gyökerei közt, üregekben laknak.

Lappanók: Senki sem tudja, hogy néznek ki, de sokan úgy hiszik, a legjobban az októberi ködre hasonlítanak. Árnyakként suhannak az éjszakai erdőben, illetve a rengeteg sötétebb részeiben. Nem sokat beszélgetnek a többi erdőlakóval, az erdei állatok és lények igyekeznek elkerülni őket. A lappanók képesek felerősíteni érzelmeket, haragot, szerelmet, éhséget, lustaságot és reményt.

Csicsó: Derengő Berek lakója volt még sok-sok évvel ezelőtt. Szövő mesterségéről híres, ahogyan Nótafa meséli, „csudákat” tud szőni. Az ő mestermunkája az Aurora-lámpás. Mostanában nem látták a berekben, vannak, akik úgy hiszik, felköltözött a hegyekbe, mert szeretett volna egyedül lenni, megint mások pedig azt mondják, valóban elment, de azért, hogy háborítatlanul lehessen szerelmével.

Hallgatag: A csendes hegyi morc, aki a rengetegben maradt, miután családja délebbre vándorolt. Az erdei népek sokáig nem értették meg, de aztán rájöttek, hogy ő sem különbözik tőlük olyan sokban, mint gondolták.

 Lila kőris- Nótafa: A legöregebb fa a rengetegben, akinek a kérge lilás fényben dereng. Senki sem tudja, mennyi idős. Ő ismeri az erdő egész történetét, meséket, mondákat, legendákat. Az erdő lakói gyakran fordulnak hozzá tanácsért.