Sok-sok születésnappal ezelőtt… emlékszem- kezdett bele egy mondatba Nótafa, a már jól ismert mesemondó-elmerengő hanghordozásában. Az erdei lények lassan elcsendesedtek és mindenki a hatalmas kőris köré telepedett.

- Emlékszem, talán feleannyi idős lehettem, mint most, a 3491. születésnapom közelgett. Az erdőlakók lázasan készülődtek meglepni valamiféle rendkívüli ajándékkal ezen a páratlan napon, de persze akkor én ebből semmit sem vettem észre.

Tudjátok, vannak, akik a kerek számokat szeretik, mint amilyen a száz vagy az ezer, de a 3491 sokkal különösebb, mert nem lehet a felét venni, harmadolni, teljesen egyedülálló. Nekünk ezek a születésnapok akkora ünnepségek, mint amilyen az embereknél az ötvenedik vagy a hatvanadik.

            Élt akkoriban az Égcsiklandozó-hegyekben egy hegyi morc, utolsó a családjából, társai már réges-rég délebbre vándoroltak a hegyeken túlra. Jól ismertem őt. Hatalmas termete volt, az arca pedig olyan, mintha a zord idő megdermesztette volna rajta az érzelmeket. Senki sem látta sem mosolyogni, sem pedig sírni. Az erdei népek Hallgatagnak nevezték, mert inkább figyelt, mintsem beszélt. Nem félték, de a cserfes tündérek és a kelekótya kópék azért tisztes távolságot tartottak tőle, nem értették szótlanságát; az állandóan vigyorgó tündérmanók pedig sosem tudhatták vele kapcsolatban, mikor szórakoztatták őt csínyjeik és mikor lett volna jobb, ha futnak előle.

            Hallgatag gyakran lejött a hegyről hozzám beszélgetni. Igen, beszélgetni, bár hozzá kell tennem, ismeretségünk elején inkább szerette hallgatni az én történeteimet. Aztán idővel, mint jég a napon, az ő morcossága is úgy olvadt fel. Egyre többet mesélt nekem népéről, szokásaikról és a nagy elvándorlásról.

            Amikor a nap is kezdett nyugovóra térni, Hallgatag is felállt és elindult a Kacskaringós ösvényen a hegyek felé. Senki sem tudta róla- talán ti sem hiszitek-, de a hegyi morc név eléggé megtévesztő. Hallgatag fütyörészve járta az erdőt, az összes madár énekét ismerte, még olyanokét is, akik sosem fordultak meg Derengő Berekben.

            Így barátkoztam össze a dudorászós hegyi morccal.

            Történetem másik szereplője, Csicsó, még nem élt olyan régen a rengetegben, de sokan ismerték; rendkívül közvetlen és kedves teremtés hírében állott. Dolgos lány volt, hol Nyúlnénak segített répát szedni, hol pedig a tündérmanók gyerekeire vigyázott egy-egy délutánt. Az erdei lények érdeklődve figyelték, mert igazán egyikükhöz sem volt hasonlatos, gyakran találgatták, kiféle-miféle szerzet lehet. Olyan magas, mint egy ember, tehát nem közölünk való, mondták a tündérek felhúzva az orrukat. Nincsenek hegyes fülei, így a lidércek nemzetségéből sem származhat, morfondírozott Kelekótya, a lidércek híres tréfamestere. Akkora a lába, mint egy medvének, toldották meg a felsorolást a kópék.

            Csicsónak valóban sem hegyes fülei, sem bakarasznyi[1] mérete nem volt. Termete és alakja is inkább az emberekéhez hasonlított, kivéve, hogy bőre fehér volt és sima tapintású, mint a porcelán, valamint a legmelegebb nyár idején is hűvös, akár a terebélyes fák árnyéka alatt üldögélni.

            A Kacskaringós ösvény mellett lakott egy fából készült kis kunyhóban. Az erdőlakók talán nem is fordítottak volna rá több figyelmet, ha nem Csicsó lett volna a legügyesebb szövőlány széles a rengetegben. Ám míg a többi szövőlány kelméivel büszkélkedhetett, Csicsónak egészen más irányú volt a tudománya; ő ugyanis csudákat tudott készíteni.

            Az erdei népek gyakran felkeresték, apróbb-cseprőbb kérésekkel, néha nagyobbakkal is. Csicsó készítette például a tündér-hercegnő menyegzőjére a Jóremény-fátylat; de a Csiling-labda is az ő érdeme, aminek az az érdekessége, hogy ha elrejtik, csak a gazdája képes megtalálni.

            Mint említettem, a születésnapom közelgett. Berkenye és Gesztenye pedig követségbe indultak az erdőlakók nevében Csicsóhoz, hogy megkérjék, ajándékot készítsen nekem.

            Csicsó sokat gondolkodott, napokat, amíg választ adott, de végül elvállalta a feladatot. Így állt neki az Aurora-lámpásnak. Senkinek sem árulta el, mire való, hiába kérdezgették. Sőt, még a műhelye ajtaját-ablakát is zárva tartotta a kíváncsiskodó szemek előtt. A lidércek és kópék addig-addig kérlelték, míg végül abba csak beleegyezett, hogy legalább az összetevőket segítsenek neki összeszedni. Ti is láthatjátok, ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Íme, a lista:

szentjánosbogár lábkörme

hajnal első sugarának íze

tavasz illata

fecskeszárny susogása

szivárvány íve

szívtelen ember hálája

Szaladtak is a tündérmanók a szentjánosbogarakhoz, a kópék egész éjjel virrasztottak, nehogy elmulasszák a Nap ébredését. Még a lappanók is útra keltek és honnan, honnan nem, de hamarosan előteremtettek egy kis fiolát, amit ha kinyitott az ember és mélyet szippantott belőle, látta a rügyeiket bontó fákat, a nyújtózkodó tulipánokat, szirmaikat táró nárciszokat, virágzásra hangoló orgonákat.

            Csicsó pedig kiment a kunyhója mögött csörgedező patakhoz, amiben szivárványok táncoltak. Vitte magával a lepkefogó hálóját is és várt, hogy a délutáni napsütés a part menti két fűzfa között essen a vízre. Ez volt az az idő ugyanis, amikor a kis szivárványok tánca láthatóvá vált a víz tükrén. Nyár vége volt azonban, a Nap már nem mászott olyan magasra az égen, mint még új kenyér[2] havában szokott, így a szivárványok is a parttól távolabb táncoltak a vízen. Csicsónak egészen a víz fölé kellett hajolnia egy kövön fél lábon egyensúlyozva, hogy elérhesse őket.

            Hallgatag aznap is meglátogatott- folytatta a mesét Nótafa- és szokása szerint, amikor a Nap is elkezdte felölteni vörös hálóingét az égen, ő is elindult hazafelé, mint mindig, a Kacskaringós ösvény felé vezette útja. Kifejezetten jó kedve volt, dudorászott-fütyörészett. Ahogyan az út a patak mellé ért, meglátta a vízparton egyensúlyozó Csicsót, aki annyira meglepődött a hegyi morc láttán, hogy egy pillanatra elvesztette egyensúlyát és a folyócskába esett. Akármennyire is parádésan hatott ez a jelenet, Csicsó biztosra vette, hogy a kópék, de akár a tündérmanók is hasukat fogva nevettek volna, de Hallgatag szótlanul odalépett mellé és a kezét nyújtotta felé.

            Csicsó pedig csak nézte egy darabig, de inkább nem fogadta el.

- Nem lehet a csermelyen táncolni- dörmögte Hallgatag, majd visszalépett az ösvényre és folytatta útját hazafelé. Csicsó még percekig ült a vízben, a hegyi morc után fintorogva, mire duzzogva, csurom vizesen kikászálódott végül a patakból.

            A szivárvány ívét sikerült végül megszereznie, így el tudta kezdeni a munkát. Megkovácsolta az Aurora-lámpás buráját. A fényhez azonban szüksége volt az utolsó összetevőre: a szívtelen ember hálája még hiányzott. Szaladtak az erdőlakók, benéztek minden bokor és levél alá, de sehol az egész rengetegben nem találtak egyetlen szívtelen teremtményt sem. Törték a fejüket erősen az erdei népek, mi vagy ki lehet szívtelen és hogyan vegyék rá, hogy hálás legyen.

            Hallgatag továbbra is minden nap elment Csicsó háza mellett útban Nótafához, de szinte sosem szóltak egymáshoz. Csicsó úgy tűnt, megneheztelt a hegyi morcra legelső találkozásuk alkalmával. Így amikor közeledett az idő és Hallgatag szokásos útján ment hazafelé, Csicsó kiült a kunyhója elé csak azért, hogy amikor a hegyi morc közelebb ér, látványosan elfordíthassa arcát, mint aki tudomást sem vesz róla.

            Csicsó általában a nappal kelt, csak természetes fénynél tudott igazán jól dolgozni. Kinyitotta a műhely ablakát, ilyenkor még az erdőlakók sem leskelődtek, majd nekilátott a kovácsolásnak. Ezen a reggelen is pont így tett; az Aurora-lámpás kezdett formát ölteni. Az ólomüveg burát aranyló indák fonták körbe, a tetejére pedig egy fogó került. Valahogyan így:

Az üvegbe beleszőtte a szivárványok ívét is, hogy mindig sokféle színben pompázzon a lámpás, ha nem ég benne a világosság, akkor is.

Hirtelen árnyék vetült a munkaasztalra, Csicsó bosszúsan az ablak irányába nézett, azt hitte, beborult az ég. De nem gomolyfellegek takarták el a napot, csak Hallgatag robosztus alakja hajolt be a kis kunyhóba (amitől a házikó, ha lehet, még parányibbnak tűnt).

- Hogy haladsz?- kérdezte a hegyi morc, majd folytatta, választ sem várva- innen kicsit kacskának néz ki.

Csicsó először szóhoz sem jutott a döbbenettől, majd az arca teljesen kipirult a dühtől:

- Jó az így, egyáltalán nem kacska!- csattant fel végül; majd odalépett az ablakhoz, kicsit kijjebb lökte Hallgatagot, és bezárta a zsalukat.

Bosszúságában még hosszú órákon keresztül nem tudta folytatni a dolgát. Mikor végre újra tudta kezdeni, letette a lámpást ismét az asztalra, ám az nem állt meg a négy lábán, állandóan elbillent. Valóban kacska, gondolta Csicsó, a hegyi morcnak igaza volt.

            Nem telt sok idő bele, apró kopogások hallatszottak a kunyhó ajtaján, először csak pár, utána meg már úgy dörömböltek az ajtón, mintha egy egész hadsereg akarta volna betörni.

- Megyek már! Megyek már! Nem kell annyit zajongani -Csicsó kinyitotta az ajtót és mit látott! Az összes erdőlakó a tornácán állt egymás hegyén-hátán és körbefogták Hallgatagot, aki látszólag mit sem értett az egészből. Hadarva kezdtek bele mondanivalójukba:

- Megtaláltuk!- kiabálták a lidércek.

- Elhoztuk!- csiripelték csilingelő hangon a tündérmanók.

- Ő az, ő az, ő az!- ugrándoztak a kópék, ám amikor látták, hogy Csicsó még mindig nem ért az egészből semmit, tovább folytatták. Először Berkenye kezdett bele:

- Csináltam süteményt, megkínáltam vele, el is fogadta. Aztán belekóstolt és azt mondta, borzalmasan rossz, majd kiköpte. Hát mi ez, ha nem szívtelenség? Ilyet mondani, amikor jó szándékkal adtam?

- Én pedig felvettem az új ruhámat, amit harmat cseppekből és jácintok szirmából készítettek a szövőlányaim- keseregte Frézia- mindenki szerint csodaszép vagyok benne. Hallgatag pedig arra jött, rám nézett, de nem szólt egy szót sem. Még csak el sem mosolyodott. Borzalmas!

- Nekem meg azt mondta, hogy nagyok a füleim- szúrta közbe Nyúlné. Hallgatag eközben finoman megrántotta vállát, mint aki nem tehet semmiről sem.

Ekkor ismét Berkenye lépett elő és fontosságának teljes tudatában Csicsóra nézett:

- Tehát elhoztuk. Egy szívtelen ember kellett neked az ajándékhoz. Íme, itt van egy. Mert aki így beszél másokkal, annak bizonyos, hogy nincsen szíve, de talán lelke sem- Csicsó még mindig szótlanul állt és Hallgatag rezzenéstelen arcát figyelte.

- Sosem mosolyog- finnyáskodtak tovább a tündérmanók, mint akik sziklaszilárd bizonyítékot tárnak éppen egy bíróság elé- Nem olyan, mint te. Látod? Neked szép a mosolyod, te kedves vagy és jószívű- mondta Orchideácska Csicsó felé intve, akinek arca addigra már szamóca piros volt; zavartan mosolygott, nem szeretett középpontban lenni.

Nem egészen értette, hogyan jutottak az erdei népek arra a következtetésre, hogy Hallgatagnak nincsen szíve, bár neki is volt már hasonló benyomása a hegyi morcot illetően. Végül beleegyezett, hogy Hallgatag minden nap meglátogathassa, hátha sikerül megszereznie tőle az utolsó összetevőt is, a szívtelen ember háláját.

[1] a rendes, vagyis a kifeszített hüvelyk és kis ujjal mért arasznál kisebb, melyet a hüvelyk- és a mutatóujjal mérünk; régente előaraszt-nak is mondották.

Forrás: http://www.kislexikon.hu/bakarasz.html#ixzz306r3MJKq

[2]augusztus

[3]a bérc a hegy egy másik neve, a toportyán pedig a farkas régies elnevezése

[4]cseperedni azt jelenti “nőni”