Mint már Ti is tudjátok, Derengő Berekben sokféle népség lakik: az erdei állatokon kívül a rengeteg otthont ad a tündérmanóknak, kópéknak és lidérceknek is (nem számolva a beszélő köveket és egyéb csodás lényeket). A lidércek messze földön híresek csínytevéseikről, mesém is róluk fog szólni, méghozzá kifejezetten egyikükről: Csalfaházi Csintalan Bencéről, akit az egyszerűség kedvéért inkább csak Csibészként szoktak emlegetni.

         Csalfaházi Csintalan Bence, vagyis Csibész, még a lidércek közül is kitűnt huncutságával. Előfordult, hogy elbújt a szekrénybe és amikor keresték, nem szólt semmit, csak halkan kuncogott a sötétben. Végül megunta a játékot, előjött; ekkor azonban megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ami számára vicces kópéság volt, mások sokkal kevésbé találták szórakoztatónak.

- Csibész, megint hol voltál?! – rivallt rá Sarló, a lidércek vezetője- Nem hallottad, hogy már percek óta szólítgatunk? Hogy lehet egy lidérc gyerek ennyire rossz?

         Csibész szemét lesütve kullogott ki a szobából, nem értette a dolgot, ő csak mókának szánta, hogy elbújik, nem akart vele megbántani senkit, nem akart semmi rosszat. Az orrát lógatva sétált végig Táncoló Holdfény-mezőn, egykedvűen rugdosta maga előtt a kavicsokat, egyet balra, egyet jobbra, egyet balra, egyet jobbra. Egyszer csak egy fájdalmas kiáltást hallott az egyik fűszál mögül.

- Aú! Figyelj már oda, fejbe dobtál!- majd rögtön meg is jelent a hang gazdája, Orchideácska, a tündérmanó- Csibész! Nem hiszem el, hogy nem tudsz odafigyelni, mindig csak a rosszaságon jár az eszed!

         A lidérc, ha lehet, még jobban lehajtotta a fejét, az arca is egészen kipirult a szégyentől. Szerette volna elmagyarázni a tündérmanónak, hogy nem akart ő semmi rosszat, csak a kavicsokat rugdosta, de nem jött ki egy hang sem a száján. Hebegett-habogott egy darabig, aztán feladta a próbálkozást és csak Orchideácska dühös szemeit nézte, összeszoruló száját, felhúzott orrát. Jobbnak látta hát, ha további magyarázatok helyett inkább elsomfordál.

         Egyre nagyobbakat sóhajtott minden lépés közben, gondolatai kavarogtak a fejében. Vidám kuncogás ütötte meg a fülét, ahogyan felnézett, látta, hogy a tündérmanók fogócskáznak a mezőn. Leült egy árnyékosabb fa tövében és nézte őket. A nevetésüktől neki is kezdett visszatérni a jókedve. Gondolta, ő is beállna közéjük egy kicsit, hátha eltereli a gondolatait. Csibész nagyon gyors futó hírében állott Derengő Berekben, gyakran versenyzett a hajnali szellővel, az üregi gyíkokkal és pockokkal is. Szeretett futni, jó móka volt.

         Odalépett hát a tündérmanókhoz és megkérdezte, hogy játszhat-e ő is velük. Harangvirág és Kankalin gyöngyöző kacajban tört ki, összesúgtak, majd intettek neki, hogy menjen nyugodtan, de ő lesz a fogó.

         Csibész nagyon ügyes volt, nem sok idő kellett hozzá, hogy összefogdossa a szaladgáló tündéreket, akiknek ez szemmel láthatóan nem tetszett.

- Még egyszer, mert csaltál!- mondták neki.

- Nem csaltam- kérte ki magának Csibész-, de játszhatunk még egyet.

         Így újból ő lett a fogó, ám amikor egyre közelebb ért Harangvirághoz, amaz kitárta hártya-szárnyait és felreppent előle a levegőbe; ugyanígy tett Kankalin is. A lidércek sok különös tudomány mesterei, azonban repülni egyikük sem tud, így Csibész is hiába ugrándozott, nem érte el őket. A tündérmanók, látva ezt, kikacagták és ujjal mutogattak rá.

- Nem érsz el minket! Te még repülni sem tudsz! Milyen rossz!- körberepülték és úgy nevettek rajta, hogy az egész mező attól volt hangos.

         Csibész teljesen elkeseredett, már megint ez a rossz. Ő már tényleg nem ért semmit sem. Nem tudta, kihez fordulhatna, így gondolta, elmegy Nótafához. Ő volt Derengő Berek talán egyetlen lakója, aki sosem mondta még rá, hogy rossz lenne; elérkezettnek látta az időt, hogy ennek megtudja az okát.

         Nótafa már messziről látta a fej lehajtva közeledő kis lidércet, nem esett nehezére rájönni, valami nyomja a szívét. Csibész leült, Nótafa törzsének dőlt és egy bevezető sóhaj után belekezdett a mondanivalójába:

- Nótafa, miért vagyok én rossz gyerek?

- Ki mondta ezt neked?- kérdezte a bölcs kőris.

- Mindenki azt mondja, hogy rossz vagyok, de én nem akarok rossz lenni. Mégis az vagyok- azzal elmesélte az aznapi eseményeket, kezdve a szekrénnyel, folytatva a kaviccsal, végül pedig a tündérmanók otromba tréfájával.

         Nótafa kicsit megrázta leveleit, hogy azok ezüstösen csilingelő hangot hallattak, kicsit olyan volt, mintha nevetne.

- Jól figyelj rám, Bence, mert ezt csak neked mondom most. Nincsenek rossz gyerekek, így te sem lehetsz az. Csintalan vagy cserfes, az talán. Rosszalkodni néha lehet, hogy rosszalkodsz, de attól még nem leszel rossz. Elbújtál a szekrénybe, mert azt hitted, majd Sarló is nevetni fog egy nagyot, de nem így történt. Azért csináltad, hogy bosszantsd? Ugye, hogy nem.

         A kavicsdobálásnál nem szánt szándékkal verted fejbe Orchideácskát, ezt még én is láttam innen.

- De mindig bántanak, a tündérmanók és a lidércek is. Már azon gondolkodtam, hogy világgá megyek.

- A tündérmanók pedig, nos. Látták, hogy nem lenne esélyük sem ellened, így megváltoztatták a szabályokat, a saját kedvükre.

         Azt mondod, világgá mennél? Akkor ki segítene Sarlónak reggelente beágyazni? Csendes hely lenne ez a Derengő Berek a kacagásod nélkül. És különben is, csütörtökönként ki védené meg a lidércek becsületét a mezők közti rózsalabda-kupán?... és nem utolsó sorban, mi lenne velem, kedves Bencém, ha néha-néha nem jönnél el hozzám beszélgetni vagy hallgatni a meséimet.

         Nem vagy te rossz, sosem voltál, ezt ne felejtsd el, csintalan vagy, gyerek, ennyi az egész.