Ismét egyhangú lomhasággal váltották egymást a napok, Hallgatag minden nap leült a tornácra, amíg Csicsó benn dolgozott. Először csak ült, nagy ritkán mondott pár szót, az is inkább hümmögés volt a feltett kérdésekre, mintsem igazi válasz. Észre sem vették, de a hümmögések összeálltak apránként mondatokká, a mondatok pedig beszélgetésekké.

            Csicsó így tudta meg, hogy a hegyi morcnak népes családja volt, akik az Égcsiklandozó-hegyekben laktak, ám ahogyan a telek egyre zordabbakká váltak, úgy döntöttek, délebbre költöznek. Hallgatag maradt itt egyedül, mert szerette a telet, kiállni a sziklaszirtre és nézni, ahogyan mindent hó borít. Valamint bérci toportyánok[3] is csak ezen a környéken éltek, Hallgatag pedig nagyon szerette őket.

            Nyolc téllel ezelőtt, fergeteg havában, amikor a legzimankósabb az idő, Hallgatag a hegyet járta, egy eldugott barlangban pedig rátalált egy kölyök toportyánra. A szegény pára már egészen át volt fagyva, hogy a lélek is csak hálni yjárt bele, de a hegyi morc karjába vette, hazavitte magával. Gondoskodott róla, etette, míg erőre nem kapott. Mire pedig kitavaszodott, elválaszthatatlan barátok lettek.

            A bérci toportyánokról tudni kell, hogy nem túlzottan társaságkedvelő teremtések. Míg unokatestvéreik, a szürke farkasok, falkában élnek, addig ők magányosan járják a hegyeket. Ritkán tűrnek meg másokat a közelükben, még ritkábban kötnek igaz barátságot. Hallgatag Fenrírnek nevezte el a jövevényt.

            Mikorra előbújtak a hóvirágok, Fenrír már a hegyi morc nyomába szegődött, követte minden lépését, nem távolodott el tőle. Habár a hegyeket sosem hagyta el, Hallgatag tudta, hogy az erdei népek félnének tőle, ezért inkább egyedül tette meg az utat a Kacskaringós ösvényen, de Fenrír mindig várt rá a hegy lábánál.

- Mekkora egy bérci toportyán?- kérdezte Csicsó, miközben a műhelyben mindenféle különös alakú fiolával foglalatoskodott.

- Ha teljesen felnő akkora, mint egy borjú. A szőrük hófehér, a szemeik pedig kékek, mint a tavaszi ég. Csodás teremtések, függetlenek, nem lehet őket bebörtönözni- amikor Fenrírről mesélt, egészen megváltozott. Mosolygott a szeme. Csicsó pedig hallgatta és lassan kezdte megérteni őt. A hegyi morc kifejezést is valószínűleg olyanok aggatták rá, akik nem vették a fáradságot, hogy megismerjék. Hallgatag nem morcos volt, csak nem mindenkit tartott rá érdemesnek, hogy megossza velük, mi jár a fejében.

            Csicsó annyira lázasan dolgozott az Aurora-lámpáson, hogy észre sem vette, Hallgatag már nem is háttal ült neki, hanem szépen lassan úgy helyezkedett, hogy rálásson Csicsóra, akin egyre gyakrabban felejtette a szemét.

- Szerintem Frézia tömzsinek tűnik az új ruhájában- törte meg végül a csendet. Csicsó elmosolyodott.

- Tényleg kiköpted Berkenye sütijét?- kérdezte.

- Nem akartam… de lenyelni sem- válaszolta a hegyi morc cinkosan.

- Tényleg szívtelen dolog volt tőled ócsárolni a sütijét, szeretettel adta- komorult el Csicsó.

- De nem volt finom. Az mennyivel lett volna jobb, ha megeszem mosolyogva és azt hazudom neki, hogy mennyei, sosem ettem még jobbat, közben pedig kiszárad a szám és lehet, hogy meg is mérgez.

- De így megsértetted.

- És vagy megtanul sütni, vagy most már legalább tudja, hogy ne kínálgassa a sütijét gyanútlan arra járóknak.

- Attól még kegyetlen volt… és Nyúlné?

- Ő egy nyúl. Az lenne a furcsa, ha nem lennének nagyok a fülei.

- Ez mondjuk igaz, válaszolta elgondolkodva Csicsó- őszinte vagy.

- Miért? Mit gondoltál? Hogy gonoszkodni szeretek?- kérdezte Hallgatag. Csicsó erre már nem tudott mit válaszolni, így a délután hátralevő részét csendben töltötték.

            Ahogyan a nap kezdett eltűnni a hegyek mögött, Hallgatag is lassan felállt és induláshoz készült.

- Holnap megint jövök akkor- dörmögte.

- Nem lesz rá szükség- nézett fel Csicsó -, nem kell visszajönnöd. Nem rád van szükségem- mondta Csicsó, majd, mint aki befejezte e beszélgetést, becsukta az ajtót, kizárva Hallgatagot.

Az erdei népek napról napra izgatottabban várták a híreket Csicsó lámpásáról, és minthogy azok nem érkeztek, elküldték ismét Berkenyét követségbe hozzá.

            Mire Berkenye odaért a kunyhóhoz, az ablakok már nyitva voltak és bentről is a munka zajai szűrődtek ki. A kópé asszonyság előbb illedelmesen kopogott- bár ő maga sem értette, hogy miért, hisz nem volt szokása-, majd bekémlelt az ablakon. Rögtön látta, hogy Csicsó egyedül ül az asztalnál.

- A hegyi morc hova lett?- kérdezte Berkenye.

- Nem jön többet- válaszolta Csicsó. Berkenye levegő után kapkodott, mint egy partra vetett hal.

- Hogyhogy nem jön? Tudtam, úgy tudtam. Szívtelen teremtés. Nem lehet benne megbízni.

- Nem erről van szó, Berkenye. Nem rá van szükség.

- Már hogyne lenne? Nem ismerek kőszívűbb lényt a berekben.

- Az erdei népek tévedtek. Hallgatag nem szívtelen, csak őszinte. A tündérmanók nincsenek hozzászokva, hogy valaki más véleményen legyen, mint ők; a nyulaknak pedig születésüktől fogva nagy a fülük, nincs mit tenni…

- És a sütim?

- A sütijeid néha tényleg eléggé szárazak, van hogy elfelejted beletenni a mézet vagy egyéb hozzávalóról gondolod, hogy annyira nem szükséges, mint ahogyan a recept állítja… az erdei népek tévedhetnek, de egy toportyán aligha. Nem szegődne egy szívtelen teremtés mellé.

Berkenye csak némán állt és Csicsót bámulta. Nem tudta eldönteni, hogy dühös-e, mert kritizálták sütő-főző tudományát, vagy hálás a segítségért.

Kinn a tornác régi padlózata felnyögött, megjelent egy hatalmas árny, majd hátát a háznak vetve leült. Berkenye megfordult. Mégis visszajött, gondolta. A csend megállt közöttük hosszú pecekre.

- Megyek- mondta a kópé asszonyság, majd elindult az ösvényen. Kifelé menet lopva Hallgatagra pillantott, aki alig láthatóan felé biccentett. Csicsó visszatért a lámpáskészítéshez. Elővett egy pici fúrót és egy nagyítót. Apró lukakat kezdett fúrni a vázba. Fel sem nézett.

            A nap már leszálló ágban volt, amikor a hegyi morc egyszer csak megszólalt:

- Te miféle szerzet vagy? Sosem láttam olyat, mint te. Nem a klánomból való vagy, mert őket mind ismerem. Kópé nem lehetsz, mert ahhoz túl nagyra nőttél, a hangod sem olyan, mint a nyafogó tündérmanóké, és ránézésre több sütnivalód van neked egyedül, mint az összes lidércnek együttvéve. Tehát, miféle vagy?

- Én…- kezdte a megkérdezett kicsit haragosan- én, semmiféle nem vagyok. Csicsó vagyok, és tessék a tetteim, nem pedig a származásom alapján véleményt mondani rólam! Méghogy miféle vagyok?- Hallgatag jobbnak látta nem bolygatni a dolgot. Szó nélkül felállt, biccentett, majd elindult az ösvényen hozzám.

            Meglepődtem, amikor megláttam hatalmas sziluettjét kirajzolódni a délutáni nap fényében, ebben az időszakban általában indulni, nem érkezni szokott hozzám. Határozott, de lassú léptekkel közeledett, leült mellettem, csendben meredt maga mellé, mielőtt végül csak megszólalt:

- Nótafa, megsértettem valakit, akit tényleg nem akartam.

- Csak nem Csicsóról van szó?- kérdeztem.

- Annyit kérdeztem csak tőle, hogy miféle szerzet, mert ilyet még nem láttam sem ebben az erdőben, sem sehol másutt. Csak egy kérdés volt, de nagyon a szívére vette.

            Megmosolyogtató volt, ahogyan ült a hegyi morc homlokát ráncolva, újra és újra lejátszva maga előtt a jelenetet, de nem talált semmi magyarázatot a szövőlány válaszára. Megsajnáltam hát.

- Sok mindent nem tudsz Csicsóról, persze azt láthattad, milyen csodás dolgokat készít. Azért ért a varázslathoz ennyire jól, mert ő maga is bűbájból született. A Szivárvány hídtól északra a vánok uralkodnak (mint azt te is tudod), nagyhatalmú, sötét varázslatok mesterei. Biztosan ismered te is Fátyolosszárnyú-dinasztia bukásának történetét, amit a Summing-nyakék körüli viszály indított el.

- A gyerekeknek szokták mesélni. Az a mese, amelyikben van egy nyaklánc, meg egy világszép királykisasszony, de már nem nagyon emlékszem rá.

- A vánok, a sötét varázslók, el akarták készíteni a Summing-nyakéket; gonosz bűbájból kovácsolták, hogy majdani viselőjének szívét kővé dermessze, gonosz susorgásával pedig az őrületbe kergesse, ha ellen akarna állni neki. Hét esztendőn keresztül kovácsolták a nyakéket, egy hatalmas sziklát használtak üllőnek. Amikor már majdnem elkészült, a varázsló még egyszer meglendítette a kalapácsot, de túl nagyot ütött vele, és a nyakék meghasadt, de még a szikla is, amin feküdt. A széthasadt sziklában pedig egy kislány volt összegömbölyödve. Haja vörös, mint a hegyek folyékony belseje, a bőre fehér, mint a márvány, a szíve pedig kőből volt.

            Megijedt a mágus, nem akarta, hogy kitudódjon a félresikerült varázslat, ezért fogta a gyermeket, egy rongyba csavarta, levitte a faluba és letette egy ház küszöbére. A házban egy ezerráncú öregasszony és egy öregember lakott, akiknek nem voltak gyerekei, így befogadták és nevelték a kis jövevényt. Csicsónak nevezték el.

            Ahogyan Csicsó cseperedett[4], hamar kiderült, hogy nem olyan, mint a többi gyerek. Szeretett egyedül játszani, órák hosszán át tudta nézegetni a felhőket. Ilyenkor mindenféle történetet talált ki magának és mosolygott. Csicsó sosem bántott senkit, nem volt gonosz, de ha fájdalom érte, akkor sem sírt és ez hamar feltűnt a falubelieknek is. Elkezdtek összesúgni a háta mögött, mert az emberek mindig félnek attól, amit nem értenek vagy ami más, mint ők. A gyerekek néha sárral dobálták, vagy tűz-haját húzogatták puszta kedvtelésből. Gúnyolták termetét, fehér bőrét, hajának színét. Szívtelen szörnyszülöttnek nevezték. És Csicsó egyszer sem sírt, csak nézte őket hatalmas zöld szemeivel, még csak nem is szólt.

Volt egy fiú, Borzas nevezetű, ő szerette leginkább piszkálni. Ha talált az utcán egy kavicsot, felvette, forgatta kicsit a kezében, majd fejbe dobta vele és nagyokat kacagva elfutott. Ő nevezte el Csicsót „bestiának”; nem sok idő kellett hozzá, hogy a falu apraja-nagyja így kezdje el hívni.

Borzas szerette mindenféle hajmeresztő mutatvánnyal felhívni magára a figyelmet: magas fákról ugrott le, lovas kocsik előtt bucskázott és ki tudja, még mi minden nem jutott eszébe! Egy alkalommal felmászott a falu legmagasabb házának legmagasabb tornyára és onnan kiabált:

- Ezt figyeljétek! Ezt figyeljétek! Fél lábon is tudok egyensúlyozni úgy, hogy nem esek le!- majd elővett egy vörösre festett kócot, a fejére tette, és így folytatta:

- Nézzétek! Én vagyok a Bestia, a szörnyszülött. Hüpp, hüpp, hüpp, én a szívtelen, jobb, ha vigyáztok, mert elvarázsolok mindenkit!- mondta, miközben szemét forgatva grimaszolt, az összegyűltek pedig nevettek és Csicsóra mutogattak.

            Csicsó is ott állt a tömegben, nézte Borzast kifejezéstelen arccal. Amikor a tekintetük találkozott, Borzas arcáról lehervadt a mosoly. Hosszasan néztek egymás szemébe, majd a fiú hirtelen elvesztette az egyensúlyát, tett pár tétova lépést, de nem tudott megkapaszkodni, leesett a falu legmagasabb házának legmagasabb tornyáról.

            Az összegyűlt emberek elszörnyedtek, mindenki Borzas segítségére sietett. A fiúnak szerencséje volt, túlélte a zuhanást, ám a lába annyi helyen törött el, hogy soha többet nem tudott sántikálás nélkül járni.

            A falubeliek gonosz varázslatokról kezdtek el suttogni és szemmel verésről. Egészen biztosak voltak benne, hogy Csicsó miatt történt a tragédia. Az öregasszony hiába próbált a lelkükre beszélni, elüldözték a tűzhajú lányt a faluból. Így került hát ide, Derengő Berekbe- fejezte be Nótafa a történetet.

Hallgatag nem szólt semmit sem, csak elindult a Kacskaringós ösvényen hazafelé. De aznap nem fütyörészett, gondolatai egészen máshol jártak. Léptei is megfontoltabbak voltak. A patakhoz érve világosságot látott kiszűrődni a kis fakunyhóból, az erdő már elcsöndesedett, a nappali állatok nyugovóra tértek, az éjszaka teremtményei pedig még nem keltek fel.

Állt az ösvényen, nézte a műhelyből kiszűrődő fényeket, Csicsót, amit egy üvegbura fölé hajol és kis csipeszekkel, fúrókkal, reszelőkkel ügyködik. Nem tudom, mennyi ideig állhatott ott, talán csak perceket, de lehet, hogy akár órákat is. Nézte Csicsót munka közben, lenyűgözte az gondosság, ahogyan töretlen lendülettel dolgozott.

Hallgatag sóhajtott és mint azok, akik valami nagy döntésre szánták el magukat, megrázta magát kicsit, majd fellépett a tornácra. Csicsó felnézett az asztala mellől, letette a szerszámokat és felé fordult.

- Szerintem nem vagy bestia- mondta a hegyi morc határozott hangon, majd választ sem várva hátat fordított és elindult hazafelé. Az ösvényen még hallotta a kunyhóból kiszűrődő üvegtörések és szitkozódások zaját. Ha hátrafordult volna, talán azt is látja, ahogyan egy törékeny alak siet ki a házból és megáll az ösvényen. Ha olyan jó szeme lett volna, mint Bendegúz sasnak, akkor láthatta volna, ahogyan Csicsó ajkai résnyire nyílnak, hangot próbál formálni, de végül néma marad, csak egy könnycsepp egyensúlyozik tétován a szeme sarkában, mielőtt végül arra a megfontolásra jut, hogy legördüljön az arcán.

Csicsó reggel kinyitotta a műhely ajtaját, a tornácon találta Hallgatagot. Fintorodott egyet, hátat fordított a hegyi morcnak és visszaült az asztala mellé.

- Azt mondják, nincs szíved- kezdte a társalgást Hallgatag, figyelembe sem véve Csicsó szemének villanását- nem kéne foglalkoznod vele, mások mit mondanak.

- Nem értesz semmit, ugye? Kőből van a szívem, szörnyszülött vagyok.

- Kőből van a szíved, mert ki bírta volna ki, hogy bántják, és nem üt vissza? Ki bírta volna könnyek nélkül? Kőből van a szíved, mert sosem rettensz meg, nem állsz meg és nem adod fel. Kőből van a szíved, egy hatalmas és erős sziklából. Nem azért, mert kegyetlen vagy, sokkal inkább, mert szikla szilárd támaszt nyújtasz másoknak; ehhez pedig tántoríthatatlanságra van szükség, nem elég egy oroszlán bátorsága, az arany formálhatósága vagy a melegség. Egy rendíthetetlen szikla bírja csak ezt ki, anélkül, hogy egészen elmorzsolódna.

Te csudákat szősz, reményt és boldogságot adsz. Egy szörnyszülöttet sem ismerek, aki ilyeneket tenne. Azt mondtad nekem, a tetteid, ne pedig a származásod alapján ítéljelek meg. A tetteid alapján. És én nem értek semmit?

            Csicsó a hegyi morc felé fordult, kezében az üres Aurora-lámpással. Zöld szemeiben az összes égi csillag ragyogott. Némán sóhajtott, amikor az egyik tündöklő fény elindult a szeméből egy könnycsepp formájában. Aláhullt a lámpásra, mire az megtelt ezernyi szikrázó fénnyel. A ragyogás addig erősödött, amíg be nem töltötte az egész szobát. Átölelte Csicsót és Hallgatagot is. Hirtelen mindkettejük szeme előtt homályos emlékek képei rajzolódtak ki, de mielőtt még beléjük kapaszkodhattak volna, tova is tűntek.

Csicsó látta a még gyerek hegyi morcot egy erdőben sétálva, amikor rátalált a farkasára; a fájdalmas búcsút, amikor a családja délnek indult; a magány éveit; a cseperedő farkast; a beszélgetéseket velem, Nótafával; az erdei népek összesúgását, amikor elmennek mellette; a fütyörészést az erdőt járva; amikor először meglátta Csicsót a patakban ülve.

Hallgatag pedig látta a tűzhajú lány születését; amikor először megpillantotta az ezerráncú öregasszonyt; kisgyerekként pedig a felhőket nézte az árokparton. Hallgatag látta, ahogyan a falubeli gyerekek sárgolyókat gyúrnak és Csicsóra dobják; Borzast, amikor a falu legmagasabb házának legmagasabb tornyáról lógva pocskondiázza a szövőlányt; majd a szemük találkozik, Borzas pedig leesik. Érezte, hallotta, látta Csicsó gondolatait, az őszinte rémületet, amikor a fiú megcsúszott; a segíteni akarást. Ebben a pillanatban látta, érezte, amit már eddig is tudott: baleset történt, nem pedig boszorkányság okozta a fiú esését.

A lámpás fénye hirtelen kialudt, a képek eltűntek, ketten maradtak a szobában.

- Köszönöm- mondta Csicsó és ismeretségük óta először elmosolyodott. Elviharzott Hallgatag mellett, ki a kunyhóból, végig az ösvényen, egészen a kópék lakhelyéig. Izgatottan kopogott Berkenye ajtaján, miközben azt kiabálta: elkészült, elkészült!

            A kópék szaladtak a többi erdőlakóhoz, összehívtak mindenkit a tisztásra, megünnepelni a születésnapomat. A tündérmanók finom süteményeket hoztak, a lidércek nagy hordókban gurították a mézsört. A tücskök hegedültek, a madarak énekeltek, minden erdőlakó jelen volt.

            Az Aurora-lámpás csodálatos fénye pedig beragyogta a tisztást, körülölelte az erdei népeket, akik csodálták fényét. A tündérmanók büszkén mesélték, hogy Csicsó készítette, aki bizonyosan távoli rokona a tündérmanóknak, hiszen ilyen csodálatos alkotást csak tündéri szépérzékkel lehet teremteni. A lidércek is fogadkoztak, hogy Csicsó valójában félig lidérc, hiszen ilyen kézügyessége csak egy lidércnek lehet. Berkenye szerint pedig Csicsóban kópé vér is csörgedezik, hiszen rendkívüli a humorérzéke.

            Csak hallgattam az erdei népeket, ahogyan egymást túlharsogva bizonygatják, Csicsó hozzájuk tartozik, mosolyogtam rajtuk. Az Aurora-lápmás volt a legcsudálatosabb szerkezet, amit valaha készítettek Derengő Berekben.

            A dínom-dánom hajnalig tartott; az összes hordót csapra verték a lidércek, egy morzsányi sütemény sem maradt, a zene pedig az egész erdőt betöltötte. Hallgatag a Kacskaringós ösvényről és a hegyi morcoktól megszokott megfontoltsággal nézte a színes kavalkádot, távolabb a tömegtől, Csicsó mellett állva.

            A hegyi morc nyújtotta a kezét, a szövőlány pedig elfogadta és ez így volt jól. Együtt indultak el visszafelé a Kacskaringós ösvényen.

Itt ér véget mára az én mesém is.

Az erdőlakók tátva maradt szájjal hallgatták a kőrist. Csak egy aprócska hang szólalt meg, kicsit bizonytalanul:

- Az Aurora-lámpás fényében az emberek megértik egymást? És nem azon gondolkodnak, hogy miben különböznek, hanem meglátják a közös értékeket? Ez történt, Nótafa?

- Nem tudom pontosan, te mit gondolsz?- és te, kedves Olvasó?

[1] a rendes, vagyis a kifeszített hüvelyk és kis ujjal mért arasznál kisebb, melyet a hüvelyk- és a mutatóujjal mérünk; régente előaraszt-nak is mondották.

Forrás: http://www.kislexikon.hu/bakarasz.html#ixzz306r3MJKq

[2]augusztus

[3]a bérc a hegy egy másik neve, a toportyán pedig a farkas régies elnevezése

[4]cseperedni azt jelenti “nőni”