M. már a lépcső tetején várt, a legszélesebb vigyorral az arcán, amit mostanában gyereken, felnőtten, akárkin láttam.

Megmutattam neki, hogy csináltam saját mappát a meséknek, ebben gyűjtök majd mindent, amit csinálunk, rajzolunk, írunk. A térképet is kiegészítettem, de úgy gondoltam, hogy inkább nem rajzolom meg egészen, hanem majd ahogyan halad a mese, úgy készítjük hozzá a térképet is. Tetszett neki az ötlet.

Ezután megmutattam a képeket, amiket rajzoltam. Díjazta, hogy az oroszlánkoboldok (amik az ő ötlete volt) a pajzsukon arany oroszlánt viselnek. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, jönnek a többiek is. Azt válaszoltam, hogy nem aggódom, ha nem jönnek, akkor sem megyek haza, neki is befejezem a mesét szívesen. Egy kicsit mintha megkönnyebbült volna.

A képek között elérkeztünk Csicsóhoz, mire M. felkiáltott: "Ez tényleg ő! Ez tényleg Csicsó! Pont így néz ki!" Közben a többiek is megérkeztek lassacskán, újak is jöttek. M. nagyon lelkesen összefoglalta, hogy eddig mi történt a mesében, megmutatta a térképet is, valamint Csicsót, aki - és ezt ismét kihangsúlyozta - tényleg pontosan így néz ki.

Tetszett nekik, hogy a végén kézenfogva indulnak el a Kacskaringós ösvényen visszafelé, de javasoltak egy alternatív befejezést. Mivel Hallgatag és Csicsó úgy találkoztak először, hogy Csicsó beleesett a vízbe, de ekkor egyikük sem nevetett, essenek bele a patakba véletlenül most mind a ketten, de nevessenek rajta egy nagyot. Tehát ez lett a vége.

Utána pedig belekezdtünk Mózi, a legendás oroszlánkobold történetébe, aki megmentette a királyságot az áskálódástól és persze Amanda hercegnőt is. De nem szeretném lelőni előre a poént.