A projekt egy másik önkéntesét, Bulcsút kértem meg, hogy írjon beszámolót a foglalkozásról, hogy ne mindig csak egy szemszögből lássuk a történéseket. Íme:

Amikor megérkeztünk a gyerekek fele még aludt. Amikor megtudták, hogy megérkeztünk, akkor azonnal odajöttek, és szívesen fogadtak minket. Szerencsére voltak új érdeklődők is, akiket az elején kicsit nehéz volt bevonni a mesébe, de a végére őket is elkezdte érdekelni. Lett kettő új oroszlánkoboldunk, az egyik gyerek még kisebb volt, nem szeretett volna bevonódni a mesébe. Az ő figyelmét is sikerült lekötni, bár néha okozott egy kis zűrzavart, mivel ha ő elkezdett valamivel játszani, akkor a többiek is menni akartak utána.

A mesében sikerült a hegyi morcon kívül mindenkit eljuttatni a kastélyba (nem tudott jönni vasárnap) ő még mindig az erdőben kering. A hercegnőt sikerült előkészíteni a bálra, a gyermekek megismerkedtek a kastély alaprajzával, a (jó dolgok fájával), és írtak rá egymásról, de csak jó tulajdonságokat, hisz ez a lényege.

Kitalálták, hogy a mesét inkább élő szerepjátékszerűen el kéne játszani, ez okozott nekünk némi meglepődést, mivel erre ilyen korú gyerekektől nem számítottunk, de így jobban bele tudták élni magukat a mesébe, és a karakterükbe. Néha kicsit hangosra sikerült egy-egy feladat, de ez nem okozott nehézséget, hisz mindig figyeltek arra, hogy visszavegyenek a hangerőből, ha az már túlságosan magas lett. Néha a szülők is benéztek az ajtón, örültek annak, hogy a gyermekük jól érzi magát egy-egy ilyen foglalkozás alkalmával. Elmondhatjuk, hogy sikeres napot zártunk.

Seholvolt király kastélyának földszinti része, még csak vázlatban, kipróbálás előtt. A sárga körök és a hozzá tartózó számok titkos gyors-ajtókat rejtenek. Utazásra annyira nem alkalmasak, ugyanis sosem tudhatod, ha bementél az egyik ajtón, hogy melyiken jössz ki. Ez többnyire a vak szerencsén és a kockádon múlik. (A gyors-ajtók be vannak számozva, amennyit dobsz a kockával, azon a számú ajtón jössz ki a túloldalon).

A második emeleten a vendégszobák, a testőrség szállása, valamint a feljáratok vannak az őrtornyokba. Természetesen van egy hatalmas pincerendszer is, nem csak a különleges boroknak, de például itt található a várbörtön is.

Játéktechnikailag úgy szeretnénk ezt megvalósítani, hogy a három szint egymásra tehető  legyen. A földszinti rész végleges változatát majd vászonra nyomtatjuk, a másik kettőt pausz-papírra, hogy áttetsző legyen, így mindig tudni fogják a gyerekek, hogy ahol éppen járnak, mi van alattuk vagy éppen a fejük felett.

És készül a 3D modell is :)

Nyár végére addig osztunk-szorzunk, amíg a "terepasztal" akár társasjátéknak is használható lesz kisebb módosításokkal.

A gyerekeknél általában a tizennyolc éves kor a meghatározó, a szülinapjukra kapnak egy nagy tortát, összehívják a barátaikat és megünneplik, hogy felnőtté váltak. A hegyi morcoknál ez kicsit másképpen történik: a kilencedik születésnapjukon válnak teljes tagjává a klánnak, de nincsen sem torta, sem pedig gyertya, az ünneplés is másmilyen. Ezen a napon ugyanis kora reggel felkelnek, aznap pedig a Klán-próba vár rájuk. Így történt ez Csabával is, a hegyi klán legfiatalabb tagjával.

 Gyöngyharmat ligetnél csak egy tarisznya várta. Kicsit tétován, de belenézett: egy tőr, egy kulacs és levél volt benne. Gyorsan kinyitotta, hátha többet megtudhat arról, mi vár majd rá.

"Egy jó hegyi morc nem bízik meg vakon akárkiben, de tudja, hogy sosincs teljesen egyedül" - ennyi állt a papíron. Csaba visszatette a tarisznyájába, megtöltötte a kulacsot vízzel és útnak indult. Jó ideig ment az erdőben, már ráesteledett, amikor a távolban egy tábortűz halvány fényét pillantotta meg. Arrafelé vette az irányt, gondolta, megnézi magának, miféle szerzet járkálhat az erdőben ilyenkor.

Ahogyan egyre közelebb ért a fényhez, úgy látta, hogy két görnyedt hátú, nagyfülű lény üli körbe a tábortüzet, förtelmes szagukat egészen odáig érezte. Ruhák helyett inkább rongyokba voltak bugyolálva, fogaik élesek voltak, talán agyaraknak mondhatnánk inkább. Az egyik éppen elővett a zsebéből egy fából faragott cicát vagy pipát talán? - azt Csaba ilyen messziről nem tudta jól kivenni - majd érdes hangon, vihogva a másik felé fordult:

- Ezt nézd! - azzal elfordult, hátát mutatva a másiknak, beleszívott a pipa-cicába. Mire visszafordult, már nyoma sem volt a göthös kis teremtésnek, egy daliás herceg állt a helyén. Társa annyira meglepődött, hogy hanyatt is eset.

- Trikkin? Trikkin, hova lettél?

- Én vagyok az, te mamlasz, Krikkin. Látod, ez a varázspipacica, át tudok vele alakulni akármivé. Ezzel megcsináltuk a szerencsénket!

Csaba is nagyon meglepődött a látottakon, de egy hegyi morc ritkán szól bele olyan dologba, amihez semmi köze. Így csak elismerően grimaszolt egyet, majd folytatta az útját az erdőn keresztül.

Hajnalra útját egy szakadék keresztezte. Körbenézett balra is, majd jobbra is, de hidat bizony sehol nem látott. Leült és hosszasan tanakodott, hogy mit tehetne. Mivel még csak kilenc éves volt, úgy gondolta, a legegyszerűbb az lesz, ha ás egy lépcsőt a szakadék aljáig, majd még egyet a másik oldalon felfelé.

Így nekiállt és ásott. A nap már magasan járt az égen, aztán megint alacsonyan, majd eltűnt ismét a horizont alatt. Csaba fáradtan megtörölte homlokát az egész napos nehéz munka után, majd felállt, hogy megcsodálja fáradozásai gyümölcsét.

Akkora lyukat sikerült ásnia, hogy ha beleállt, akkor már majdnem a térde sem látszott ki. Megvakarta fejét, látta, hogy ez így nem lesz jó. "Kellene egy létra. Vagy egy ember, akinek van létrája". Ahogy így morfondírozott, észre sem vette és nagyot sóhajtott:

- Bárcsak valaki erre járna és segítene átkelni! - Alighogy ezt kimondta, látta, hogy az erdei ösvényen, honnan. honnan nem, megjelenik egy kék köpenyes alak. Az arcát nem tudta kivenni, azt csuklya takarta. Csaba fel nézett és tisztelettudóan megkérdezte:

- Kedves öregapó, nincs nálad véletlenül egy létra? Át kell kelnem ezen a szakadékon, de sehogyan sem  tudok. - A csuklyás alak benyúlt a köpenyege egyik redőjébe és egy baltát vett elő; körülnézett, majd Csabának nyújtotta:

- Itt vagy egy hatalmas erdőben, ahol pompásabbnál pompásabb fák nőnek. Létrával nem szolgálhatok, de talán egy a balta segítségedre lesz majd. Csaba nagyon meglepődött az öreg válaszán, ahogyan elvette a baltát. Mire ismét körülnézett, a kék köpenyes alaknak már hűlt helyét találta csak.

Nem volt ezek után ő sem rest, kinézett egy szép szál, egyenes törzsű fenyőt, amit akkorának saccolt, hogy átérhet a szakadékon, majd nekilátott, hogy kivágja. Gondosan ügyelt rá, hogy a szakadék fölé dőljön, nehogy a másik irányba essen.

Készen is állt a híd, már csak át kellett kelnie rajta.

Csaba óvatosan először az egyik, majd a másik lábát is a törzsre helyezte, úgy érezte, nem is lesz nehéz dolga az átkelésnél. Fél úton járhatott már, amikor figyelme lankadt egy kicsit és megcsúszott. Még éppen el tudta kapni az egyik ágat. Két lábával összekulcsolta a fa törzsét, nehogy lepottyanjon. Nagy nehezen visszaküzdötte magát, az ág, amiben kapaszkodott, recsegett-ropogott, de csak kitartott. Csaba is átért a másik oldalra végül. 

Ahogyan folytatta útját, egyre beljebb és beljebb a rengetegben, olyan korom sötét lett, hogy az orráig sem látott, csak a szellő fújdogált a lombok között és néha egy kuvik huhogott. A fák lombjai mintha messziről suttogta volna neki, "balra!", "jobbra!", "ne arra, ott leesel!", és valóban, a szél járásából, a kövek ropogásából a lába alatt, az ifjú hegyi morc ugyanúgy tudott tájékozódni, mintha napvilágnál sétált volna.

Az erdő is kezdett kitisztulni, némi fény szűrődött át a lombok között. Így érkezett el egy vízesésig.

Megalkottuk a mesehőseink jelvényeit, ezek olyan tárgyak, amik jellemzőek a hősünkre, és akkor viseljük, ha éppen szerepben vagyunk. A mese végén levesszük, kiforgunk és visszaváltozunk önmagunkká.

Alana rókamanónk rókás címert, Mózi, az oroszlánkobold oroszlánosat, Csaba, újdonsült hegyi morcunk pedig egy hegyeket és fenyőfát ábrázolót kapott. Garabonciásunk pedig egy régi szütyőt, amiben majd a varázslataihoz szükséges növényeket tudja tartani. De mi jutott a mesélőnek?

Nehéz kérdés volt, hiszen a mesélő néha Hektor, a várkapitány, néha egy csillagosszemű, néha pedig egy kék csuklyás alak az erdőben. Mi lenne az, ami nem változik rajta sohasem?

A táskája. Hiszen mindig ugyanabban a táskában hozza a mese kellékeit, újabb illusztrációit, egyebeket. Így lett az egyszerű vászontáska a Mesélő mesehős jelvénye. A gyerkőcök fogták magukat - és mivel nem tudott mindenki eljönni, ezért még csak az egyik oldalát - kidekorálták.

Rákerült mindenki: oroszlánkoboldok, rókamanók, hegyimorcok, még Mikulás is. És van a táskán egy napocska is, ami mindig süt majd ránk. Valamint négy felhő: az egyikből eső, a másikból hó esik. A Mikulás szánján pedig ajándékok vannak, amin már most rajta van a nevünk, így már biztos, hogy majd decemberben sem feledkezik meg rólunk Nagyszakállú.

Felrajzoltuk az egyik meséből a virágot és egy repülőgépet is, így mindenhova gyorsan el tudunk majd jutni. A mesélő madarai nem arattak nagy sikert, ezért a kisebbek rajzoltak a táskára "normális" madarakat, nem csak két görbített vonalat, amire ráfogták, hogy madár.

A hátoldalon rajta lesz majd mindegyik mesehős is, de azt majd legközelebb, amikor a többiek is itt lesznek, így egyeztünk meg.

Íme a táska és a mesehős jelvényeink (a többiekét még nem mutatjuk meg, majd csak ha már ők is látták).

Már majdnem minden karakter lerajzolva, a pletykák alapján pedig, még jönnek újabbak is majd :)

A történet is szépen alakul, a csapatba bekerült egy hegyi morc, egy oroszlánkobold, tündérmanó, rókamanó és egy igazi hercegnő is. Épp jókor verbuválódnak össze, mert a koboldok gonosz terveket szövögetnek Amanda hercegnő menyegzőjének napjára. Újdonsült mesehőseinknek még fogalma sincsen, mi vár rájuk ezen a nyáron; kik a lúdvércek; miért grasszál az udvarban egy garabonciás; vagy hogy ki küldene egy siket hegedűművészt a királyhoz.

Ezeket fogják szép lassan mind felderíteni, mi pedig beszámolunk majd, hogyan göngyölődnek fel a szálak, illetve sikerül-e megoldani mindent rejtélyt.