Még pontos leírást nem készítettünk ehhez a fajhoz, abban sikerült megegyeznünk csupán, hogy a rókamanók ravaszak, az erdőben laknak (természetesen) és majd kialakul, hogy milyenek. Valószínűleg szeretnek másokat átejteni, és titokzatosak is, gondolom mindezt onnan, hogy eddig egyetlen rókamanóval futottam össze, ő pedig még a nevét sem volt hajlandó elárulni. :)
A tündérmanók apró kis lények, alig nagyobbak egy pillangónál. ők felelnek a virágok virágzásáért, szeretnek mindent, ami szép és kedves. Meglátják a belső szépséget; keresik is mindenben. A tél nem a kedvenc évszakuk, mert minden egyhangú fehér és hideg. Ők vigyázzák az erdő békéjét. Lakhelyük Gyöngyharmat liget. Fák odvaiban élnek.
Andi jóvoltából megtudhattam, hogy a fejemben elképzelt kópé milyen is lenne, ha testet - pontosabban hangot - öltene. Régen nevettem ennyit.
Mit kell tudni a kópékról?
Kíváncsiak, mozgékonyak, bajkeverők. Ha megszeretnek valakit, azt már a kényelmetlenségig elhalmozzák mindennel. A privátszféra fogalma számukra ismeretlen; minden ügyes-bajos dolgukat (és a tiédet is) a közösséggel együttesen tárgyalják meg, legyen szó egy olyan szimpla kérdésről, minthogy mi lesz a vacsora, vagy hogy a szomszéd néni titkon tényleg találkozgat-e a szemközti ház II. emelet 3/b lakójával.
Ilyenek a kópék,,, a legjobb, amit az ember tehet, hogy vesz egy mély levegőt és reménykedik, hogy egyszer kifogynak a szóból...
A kópék híresek továbbá - bár ezt valószínűleg csak ők terjesztik magukról - arról, hogy szeretik a szépséget, a kifinomult és előkelő holmikat. Mi tartaná hát vissza őket attól, hogy minden ilyesmit magukra is aggasszanak? Természetesen semmi. Mottójuk: Minél több, annál jobb, ha meg még strasszok is vannak rajta, akkor az igazi.
Derengő berek újabb lakói a rozsdabundák. Mozgékonyak, fürgék, és nagyon szeretik a csillogó dolgokat. Ezeket többnyire el is ássák, nehogy más valaki megkaparinthassa. Egyetlen probléma van csupán: az emlékezőképességük nem éppen a legjobb...
Pénteken sikeresen levezényeltük a Mesemaratont, közel negyven gyerekkel és huszon-egynéhány felnőtt önkéntessel. Átalakult meseerdővé az egyik budapesti gyermekotthon, a csapatok pedig különböző mesefigurákkal találkozhattak a parkban, Hófehérkével, Csipkerózsikával, Jótündér keresztanyuval és még sorolhatnám. A kerettörténet szerint Seholvolt királya összehívta hetedhét ország legnagyobb vitézeit, hogy összemérjék ügyességüket a Mesemaraton nevű tornán.
Seholvolt királya pedig ugyanaz a király, aki Derengő berek mellett lakik és a mesében éppen Amanda hercegnő esküvőjét szervezi (persze ez csak néhány gyereknek tűnt fel), de ők nagyon jól szórakoztak rajta. A csapatok indulás előtt zászlókat is készítettek maguknak, ahogyan az járja; a mesélős kis brigádom sem tett másként.
Rögtön kiszúrtam a képen látható macskát, vagy inkább cicát. Nem is bírtam megállni, rákérdeztem: Egy egy cica? Amolyan varázs cica? - ennél a pontnál a gyerekek már kacagtak - De olyan, mint egy pipa. Csak nem egy varázspipacicát látok?- és kitört belőlük a nevetés. A felnőtt önkéntesek nem nagyon értették belső kis viccünket, és a gyerekek külön élvezték, hogy megszületettaz első belső poénunk. (Ezek után döntöttünk úgy, hogy a nyári mesékben a varázspipacica (vagy csak VPC) kicsit nagyobb szerepet kap majd).
Másnap reggel hárman mentünk mesét olvasni: elkísért Seholvolt királya és egy önkéntesünk is, aki nem tudott eljönni a Mesemaratonra, de nagyon sokat dolgozott az előkészítésen, valamint Derengő berek meséin is.
Ami pedig fogadott minket:
A gyerekek az intézmény előtt vártak minket, és ahogyan megláttak, visítva rohantak hozzánk és öleltek. Ennél a pontnál elkönyveltem: egy sikeres Mesemaratont zártunk :)
Talán emlékeztek még Hallgatag farkasára - pontosabban szólva, bérci toportyánjára -, Fenrirre. Valahogy így nézhetett ki.
M. már a lépcső tetején várt, a legszélesebb vigyorral az arcán, amit mostanában gyereken, felnőtten, akárkin láttam.
Megmutattam neki, hogy csináltam saját mappát a meséknek, ebben gyűjtök majd mindent, amit csinálunk, rajzolunk, írunk. A térképet is kiegészítettem, de úgy gondoltam, hogy inkább nem rajzolom meg egészen, hanem majd ahogyan halad a mese, úgy készítjük hozzá a térképet is. Tetszett neki az ötlet.
Ezután megmutattam a képeket, amiket rajzoltam. Díjazta, hogy az oroszlánkoboldok (amik az ő ötlete volt) a pajzsukon arany oroszlánt viselnek. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, jönnek a többiek is. Azt válaszoltam, hogy nem aggódom, ha nem jönnek, akkor sem megyek haza, neki is befejezem a mesét szívesen. Egy kicsit mintha megkönnyebbült volna.
A képek között elérkeztünk Csicsóhoz, mire M. felkiáltott: "Ez tényleg ő! Ez tényleg Csicsó! Pont így néz ki!" Közben a többiek is megérkeztek lassacskán, újak is jöttek. M. nagyon lelkesen összefoglalta, hogy eddig mi történt a mesében, megmutatta a térképet is, valamint Csicsót, aki - és ezt ismét kihangsúlyozta - tényleg pontosan így néz ki.
Tetszett nekik, hogy a végén kézenfogva indulnak el a Kacskaringós ösvényen visszafelé, de javasoltak egy alternatív befejezést. Mivel Hallgatag és Csicsó úgy találkoztak először, hogy Csicsó beleesett a vízbe, de ekkor egyikük sem nevetett, essenek bele a patakba véletlenül most mind a ketten, de nevessenek rajta egy nagyot. Tehát ez lett a vége.
Utána pedig belekezdtünk Mózi, a legendás oroszlánkobold történetébe, aki megmentette a királyságot az áskálódástól és persze Amanda hercegnőt is. De nem szeretném lelőni előre a poént.
Új jövevények érkeztek Derengő berekbe. Ezúttal az oroszlánkoboldok. Igazából eddig is itt éltek, csak nem esett róluk szó, amíg a srácok fel nem hívták rá a figyelmemet, hogy illene róluk is mesélnem. Tehát, íme: az oroszlánkoboldok. Hogy mit tudnak? Arról majd később (még konzultálnom kell holnap a társíróimmal :) )
A hétvégén egy budapesti családok átmeneti otthonában volt szerencsém mesét olvasni. Talán ismerős az érzés, legalább is, el tudjátok képzelni, amikor egy szakmai konferencián, prezentáción 80-100 fő előtt tartjátok életetek legfontosabb előadását. Nos, az nyugis lelkiállapot ahhoz képest, amennyire izgultam.
Talán az elmúlt hetek kuszasága hagyott rajtam így nyomot vagy egyszerűen csak a túlhajszoltság miatt, nem tudom, de hirtelen száz és száz kifogást találtam, miért vagyok erre alkalmatlan; és egyet sem, hogy miért igen.
Kezdve az enyhe dadogásommal, ami néha előjön. A hangszínem karcos, cseppet sem kellemes. Nem is tudom a meséket fejből. Túl kevés a grafika, és így tovább, és így tovább.
Odafelé, egyik kezemben a "mesedobozzal", másikkal vadul szorongatva a történeteket - mintha nem tudnám betűről-betűre őket úgy-amúgy -, még mindig azon vacilláltam, hogy melyiket kéne felolvasni, elmondani.
Egy kedves barátom pénteken viccesen azt mondta, a Hallgatag és Csicsót kéne. Próbáltam elengedni ezt a megjegyzést a fülem mellett. A Hallgatag és Csicsó volt az első mese, amit a rengetegbe írtam, ők a legrégebbi lakók, pont ezért a legszemélyesebbek is nekem. Ráadásul éppen eléggé hadilábon állok a folytatással (de ez egy másik bejegyzés lesz).
Bencének tetszett a hegyi morc, jutott eszembe, miközben róttam az utcákat (jó szokás szerint kicsit eltévedtem), akkor volt kilenc éves, amikor olvasta.
Végül meggyőztem magamat, hogy a gyerekekre bízom a választást.
Felajánlottam nekik, hogy két mesét is hoztam, az egyik (az én gyerekkori kedvencem), a Négyvadas királyfi, a másikat pedig én írtam, ez még senkinek sem a gyerekkori kedvence.
Derengő berket választották, és ezen nem tudtam nem mosolyogni, bocs, Grimm-testvérek, ennyi :)
Megmutattam a térképet is, amit rajzoltam, megnéztük rajta közösen a mese helyszíneit: Gyöngyharmat-ligettől egészen az Égcsiklandozó-hegyekig. A mese alatt pedig még ki is egészítettük, ugyanis se Csicsó, se Hallgatag háza nem szerepelt rajta.
Nagyon tetszett nekik, amikor elmeséltem, hogy Hallgatag olyan magas, hogy ebbe a szobába csak akkor férne be, ha lehajolna (enyhe mesei túlzással), azt viszont nehezükre esett elhinni, hogy sosem mosolyog és csak ritkán beszél, Fenrir pedig akkora, mint egy borjú. Ez utóbbival volt egy kisebb félreértésünk, hogy az mekkora is, de tisztáztuk.
Hallgatag és Csicsó is ismét belopta magát a gyerekek szívébe, akiket egy pillanatig sem tudtam megtéveszteni. Már az elején tudták, hogy a hegyi morcok nem szívtelenek egyáltalán, csak megválogatják, kiket engednek közel magukhoz.
Mint a jó sorozatokat, én is "cliffhanger"-rel szakítottam meg a történetet, Hallgatagot a fél erdő Csicsó házához cipelte éppen üdv rivalgások közepette. Ezután pedig levezetésként következhetett a "mesedoboz". A gyerekek nagyon meglepődtek, amikor kinyitottam, hiszen teljesen üres volt. Ez nem maradt így sokáig, megtöltöttük mindenféle varázstárggyal, amik majd a nyár folyamán beleszövődnek a kalandokba és a mesékbe.
Annyira ügyesen találtak ki új relikviákat, hogy a régi RPG-s barátaim sírtak volna elragadtatottságukban. Nagyon belejöttek a srácok az ötletelésbe, én pedig egy félig elejtett mondattal azt találtam kiejteni a számon, hogy ha ilyen ügyesek, nyár végére meg lesz még egy kötet. Arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy ezt meghallják vagy akár egy gondolatmorzsát is fecsérelnek erre a kijelentésre. Ehelyett viszont nagyon lázba jöttek, vigyorogtak és ugráltak: Írunk egy mesekönyvet! Írunk egy mesekönyvet!
Tehát, van szerencsém bejelenteni, ha minden jól alakul, akkor a nyáron még egy kötetnyi mesét írunk.
A bejegyzés címében szereplő "varázscicapipa" pedig egy olyan pipa, amibe különleges dohányt kell tenni, egy állat szőrével együtt, ha elszívod, akkor át tudsz alakulni azzá az állattá. Varázs-cica-pipa. Ez lett az új kedvenc szavam, :)
Decemberrel együtt beköszöntött a téli szezon; Derengő Berek lakói is lázasan készülődni kezdtek az ünnepekre. A fenyőfák felvették sötétzöld ruhájukat, Táncoló Holdfénymezőn is hatalmas nyüzsgés volt: a lidércek szalagokkal, lámpásokkal díszítették a csupasz fákat. Erdőszerte mindenki a cipőjét, topánkáját, bakancsát, papucsát vagy egyéb lábbelijét suvickolta és várták Nagyszakállút.
Kópéék háza táján is volt nagy sürgés-forgás, Tündérborsócska, Kacaj, Mohácska, de még kicsi Borisz is, mintegy varázsütésre, szófogadó és rendszerető kópégyerekekké váltak.
Édesanyjuk, Berkenye, csak mosolyogva sóhajtott:
- Jöhetne a Nagyszakállú többször is, milyen tip-top rend és jól nevelt gyerekeim lennének!
Felsöpörtek, takarítottak, sikáltak, mostak, port töröltek és ki tudja még, mit nem csináltak, közben pedig folyton mondogatták egymásnak:
- Látod, én letakarítottam az asztalt, mert jó gyerek vagyok- mondta Kacaj.
- Én pedig ellapátoltam a havat az ajtó elől- replikázott Tündérborsócska.
- Én meg csináltam reggelit Apának és Anyának- toldotta hozzá Mohácska- és így licitáltak egymásra egész délelőtt.
Délután felé a kópé gyerekek- az egész napos fárasztó munka után- felkerekedtek szánkójukkal és elindultak Táncoló Holdfénymező felé. A mező közepén állt egy domb, itt szoktak szánkózni az erdőlakók. Útban a domb felé, megcsodálták a feldíszített erdőt, minden ablakban gyertyák és cipők voltak. Tündérborsócska nem is bírta megállni szó nélkül:
- Nézzétek, milyen szép! Minden ablak világít. De mik azok a cipők az ablakokban?- összedugták fejüket és tanakodtak, de nemigen tudták megmondani, miért rakott mindenki lábbelit az ablakába- majd megkérdezzük Nótafát, ő úgyis mindent tud.
A hatalmas kőris a mező tetején, a dombon állt; a kópégyerekek már messziről kiabálva szaladtak felé és egymás szavába vágva kérdezgették:
- Nótafa, Nótafa! Láttad, milyen szép lett az erdő? Mindenhol lámpások, szalagok, gyertyák… meg cipők. Nem értjük a cipőket! Miért vannak az ablakokban cipők?
Nótafát mindig megmosolyogtatta a kópégyerekek rengeteg kérdése, és rendkívül örült neki, hogy tudását megoszthatja a gyerekekkel. Ha lett volna szemüvege, bizonyára feljebb tolta volna az orrán, mint a felnőttek, akik éppen valami nagyon fontosat akarnak mondani.
- Az egész erdő Nagyszakállút várja, feldíszítik az otthonaikat, még a fenyőfák is új ruhát vesznek fel. A gyerekek pedig kitisztítják a cipőcskéiket és kiteszik az ablakba. Nagyszakállú pedig a jó gyerekek lábbelijét tele rakja csokival, dióval és mogyoróval. A rosszakét pedig krumplival. Remélem, ti is kitisztítottátok a csizmáitokat.
Tündérborsócskának hirtelen nagyon rossz lett a kedve, ahogyan meztelen lábaira nézett. A kópék sosem viseltek cipőt. A lidérceknek ott vannak kunkori orrú csizmáik, a tündérmanóknak pedig a kecses topánkáik, de a kópék sosem viseltek cipőt! Mezítláb járják az erdőt, amióta világ a világ. Sosem értette, miért akarná bebugyolálni lábacskáit, amikor így érezheti az avar ropogását, a hó hűvösségét, a föld keménységét a talpa alatt; ezt pedig nem szalasztaná el semmi esetre sem.
Lógó orral bandukolt hazafelé, mire Csalfaházi Csintalan Bence- aki egyébként csak Csibészke- utol érte.
- Tündérborsócska, Tündérborsócska, várj meg! Mi a baj?- kérdezte kipirult arccal barátjától. Amaz csak legyintett, de Csibészke unszolására csak kibökte, mi nyomta a szívét:
- Én nem kapok ajándékot Nagyszakállútól…- Csibészke értetlenül nézett rá.
- Miért? Nekem Sarló mondta, hogy én sem kapok, mert egész évben rossz voltam. De Nótafa szerint nincs rossz gyerek, csak csintalan… tehát, ha még én is kapok ajándékot, akkor te miért ne kapnál? Én ezt nem hiszem.
- Mert nekem nincs olyanom- mutatott Tündérborsócska, Csibészke kunkorodó orrú csizmájára- nem tudok mit kitenni az ablakba, így Nagyszakállú meg sem áll majd a házunknál- ezzel sarkon fordult, zsebre tette kezeit és egykedvűen rugdosva a havat folytatta útját hazafelé.
Csibészke sokáig nézett felváltva utána és a cipőjére, majd kicsit megrántotta vállát, elindult vissza a dombhoz. A délután hátralevő részében próbálta ismét átadni magát a gondtalan szánkózásnak, de csak nem hagyták nyugodni Tündérborsócska szavai. Lehetséges lenne, hogy a Nagyszakállú tényleg nem látogatja majd meg?
Ezekkel a nehéz gondolatokkal ért haza is; tőle szokatlan módon pedig, szótlanul fogyasztotta el vacsoráját, kitisztította a csizmáját, kitette az ablakba és lefeküdt aludni. Sokáig forgolódott, de csak nem jött álom a szemére, zavarta az ablakon besütő holdfény, a hóesés hangja, a fák susogása, mígnem nem bírta tovább, felült az ágyában és nézte a pár csizmát az ablakban.
***
Eközben Tündérborsócska is lefekvéshez készült, izgatott volt. Végigsorolta magában aznapi jótéteményeit: ellapátoltam a havat az ajtó elől, előre engedtem Kacajt az ajtóban, segítettem anyának, nem piszkáltam Mohácskát (sokat), megettem az ebédet. Ennyi már csak elég lesz! Aztán gondolatai megint a cipők felé terelődtek. Ekkor azonban valami halk neszezés ütötte meg a fülét az ablak irányából.
- Ez már biztos ő lesz!- gondolta és szíve zakatolt. Még a takarót is a fejére húzta és alvást mímelt. Az ablak előtt egy árny suhant el, lépések ropogtak a friss hóban. Tündérborsócska megvárta, amíg elcsendesedik minden, összeszedte maradék bátorságát és az ablak felé nézett. Legnagyobb meglepetésére, az ablakban egy kunkori orrú csizmácska volt, és tele volt csokoládéval, meg cukorkával. Hihetetlenül megörült a dolognak, felugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot és beemelte a lábbelit. El sem hiszem- gondolta- Holnap első dolgom lesz elmesélni Csibészkének, hogy igaza volt és én is kaptam ajándékot Nagyszakállútól! Szinte még alig tudta végiggondolni, megnyugodott kicsi lelke, hogy Nagyszakállú nem hagyta ki az ő házukat sem, és rögvest elnyomta az álom.
Csibészke halkan osont visszafelé a szobájába, de Sarló már a folyosón várta és rá is ripakodott:
- Te meg hol jártál éjnek évadján? Kiszöktél ekkora hóesésben? Magadra vess, így már biztos nem kapsz Nagyszakállútól, csak krumplit- Csibészke lábára nézett és meglepettségében összecsapta a kezeit- Hát a fél pár csizmád meg hova lett? Mondtam én, hogy rossz gyerek vagy! Most még a fél pár cipőd is oda lett! Miből veszek neked másikat? Mars a szobádba!- rivallt rá Sarló és szigorúan a szoba felé mutatott.
Csibészke kötelességtudóan elindult, nem magyarázkodott, de egy huncut kis mosoly bujkált az arcán, ahogyan eszébe jutott barátja, Tündérborsócska.
Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó Derengő Berekben, először csak halkan, majd utána egyre jobban és jobban kivehetően szólt: csin-gi-ling, csin-gi-ling. Amerre járt, a fák is dúdolni kezdték, csin-gi-ling, el- jött-hát, csin-gi-ling.
Csibészke mosolyogva aludt a szobájában, fél pár megmaradt csizmája az ablak előtt hevert, latyakosan. A hatalmas alak benézett az ablakon és kuncogva csóválta meg a fejét, majd mélyen belenyúlt a zsákjába és Csibészke ablakába tett valamit.
Tündérborsócska még álmában is szorította magához a kicsit viseltes csizmát. Nagyszakállú elsuhant az ablak alatt, és ajándékot hagyott maga után.
Csibészke reggel egy nagy ásítással kelt, az ablakpárkányra nézett és elkerekedett a szeme, még a száját is tátva felejtette.
A párkányon egy pár új csizmácska volt, tele csokoládéval és cukorkával, és egy levél Nagyszakállútól. Elolvasta, majd zsebre tette és egész nap csak mosolygott.