Miért változik a Hold?
Egy kellemes nyári estén, kicsi Borisz csodálattal nézte a Táncoló Holdfénymező felett előbukkanó csillagokat.
- Olyan ez, mintha bálba készülnének, szépen lassan magukra öltik tündöklő ruhájukat- mondta elmélázva Nótafának, aki a hozzá megszokott bölcs lassúsággal először megemésztette a hallottakat, majd ugyanilyen megfontoltsággal perceket várt a megfelelő válasz megfogalmazásához.
- Valóban. - a beszélgetést ezzel lezártnak is tekintette.
Boriszt lenyűgözte a milliónyi csillag tánca az égen, a kirajzolódó formák: egy szekér itt, az a másik pedig, mintha egy bika lenne, vagy nem is! Inkább egy hatalmas hajó.
Fejében egymást követték a csodálatosabbnál csodálatosabb történetek, amikor egyszer csak egy hatalmas, tündöklő korongra lett figyelmes az égen. Sokkal nagyobbra, szebbre és fenségesebbre, mint az összes többi csillag együttvéve.
Nekidőlt Nótafa kérgének, a csillagok ragyogása betöltötte szemét, ahogyan egyenesen az égi korongra mutatott.
- Nótafa, az melyik csillag?- kérdezte- Mi a neve? Az a legszebb mind közül.
- Az nem csillag, Borisz, úgy hívják: Hold. És valóban, ő a leghatalmasabb, ő az éjszaka úrnője‑ rázta meg lombjait Nótafa erre a képtelen kérdésre. Méltóságteljesen lepillantott Boriszra, aki elkerekedett szemekkel nézte az imént még csillagnak vélt Holdat, és látta, ahogy szája némán ismétli a Nótafától hallott szavakat- nehogy elfelejtse- Hold.
Az öreg kőris elmosolyodott, és mert jó kedve lett, úgy gondolta, elmesél egy történetet.
- Borisz, hallottál már Falóról?
- Még sosem- nézett fel rá ismét a kis kópégyerek, majd Nótafa felé is fordult, érezte, hogy egy újabb régi legendával lesz gazdagabb hamarosan.
- Akkor most jól figyelj, elmesélem neked, miért változik a Hold.
Egyszer, még nagyon régen, még amikor Derengő Berek hatalmas tölgyei és fenyőfái is zsenge cserjék voltak, akkoriban történhetett. A Hold, ahogyan te is láthatod derűs estéken, fent volt az égen és világította a vándorok útját éjszaka is. Megcsodálta magát a tenger tükrében és ezüsthidat épített a folyókon keresztül, tündöklőt; majd kinevette a hídra rálépni vágyókat, ahogyan nagy loccsanással estek a vízbe.
A Hold gyönyörű királynő volt, de amilyen szép, olyan szeszélyes és kevély is. Ha úgy hozta kedve, lustálkodott, nem kelt fel időben, így nem világított semmi sem éjszaka, koromsötét volt. Máskor pedig nem akart még elvonulni, állandóan civakodott nővérével a Nappal.
A Hold egyik este éjközép tájban kelt fel, de nem volt kedve a vándorok útját kivilágítani, inkább a tenger partján időzött és önnön szépségét csodálta a víz visszatükröződésében.
Történt ekkor is, hogy egy leány kétségbeesetten hívta segítségül a Hold fényét. Szívszaggatóan jajveszékelt, de a Holdat annyira megbabonázta saját szépsége, hogy nem figyelt.
Hívta a lány szépen, kérlelte, hogy mutassa neki az utat a tenger partjához. Mert nem találja a szerelméhez vezető utat, nem találja a hajót ebben a sötétben, ahol a kedvese várja, hogy együtt szökjenek el.
De a Hold kérlelhetetlen volt, játékosan kavargatta a vizet, nézegette magát. A lány pedig csak nem hagyta abba a könyörgést, mire a Hold is felpattant a tenger partjáról, átcikázott az égbolton, hogy megnézze magának, ki meri őt ilyen arcátlanul megzavarni. Ahogy felért az égboltra, ismét világosságot hozott az éjszakába, pont időben, hogy a lány lássa: a hajó kifut a szerelmével együtt és őt bizony ott hagyták.
Fájdalmában majdnem megszakadt a szíve és az Egek Urához fohászkodott, hogy büntesse meg a Holdat, amiért ekkora szerencsétlenséget okozott neki.
Az Egek Ura pedig arra ítélte a Holdat, hogy arcát minden hónapban csak egyszer mutathassa meg egészen, büntetésül hiúságáért, a hónap többi részében pedig el kelljen takarnia.
És így alakult, hogy a Hold orcájából van, hogy kevesebb, van, hogy több látszódik, de az egészet minden hónapban csak egyszer mutatja meg.
Borisz csodálkozva figyelte a történetet, miközben szemei itták be a Hold szépségét.
- Pedig gyönyörű, nem, Nótafa?- kérdezte teljesen elbűvölve a látványtól.
- Az, de halkan, mert még elbízza magát!- nevetett Nótafa, úgy, hogy a levelek csak úgy potyogtak róla.
A mese eredeti verziója, - mint az még a bevezetőben is olvasható volt, ha valaki eléggé figyelt - Falóról szólt volna, aki megeszi a Holdat. A mesélők, legalábbis ez a mesélő személy szerint, a valóságból és saját élményeiből meríti az ihletet. Amikor a mese íródni kezdett, akkor még Faló volt benne és a Hold, amit szépen megeszik hónapról hónapra, mintha egy darab sajt lenne, ami újratermeli magát. A történet több hónapig árválkodott a Derengő berek nevű mappában, mielőtt újra nekiálltam volna írni, az életnek pedig egy olyan szakaszában talált meg, ahol éppen nem Faló jutott eszembe, hanem egy sápadt szépségű, mélységesen hiú hercegnő, aki még a szerelmeseket is elszakítja. Mert nem tudtam mit kezdeni felnőtt fejjel azzal a ténnyel, hogy hatalmas kukac kéne, hogy megegye a Holdat, de ha egyszer végez is vele, akkor az nem lesz megint kerek.
Csibészke, vagy ahogyan én ismertem, Bence, egy tüneményes kisfiú az egyik gyermekotthonban, ahova járunk foglalkozásokat tartani. Egyik önkénktesünk korrepetálta magyar nyelvből. Az egész história onnan indult, hogy azt mondták a nevelők: Bencével vigyázni kell, mert neveletlen; meg rossz. Az Auroránál meg vagyunk győződve róla, hogy gonosz gyerek nincs, rossz is csak nagyon ritkán akad.